Sokan ismerik a karácsonyi ajándékozásnak ezt a módját. Az ember kihúzza egy kollégája (vagy osztálytársa) nevét és megpróbál egy héten át kedves lenni hozzá, valamint ellátja apró ajándékokkal. De mindezt titokban, hogy ne jöjjön rá az illető (vagy legalábbis ne azonnal), hogy ki az ő titkos angyalkája.

Természetesen, ahogy várható volt, kihúztam az egyetlen olyan kolléganő nevét, akitől konkrétan félek. Vagyis lebénulok a jelenlétében és még az se jut eszembe, hogy mi a saját nevem. Ez gyakran okoz mulatságos pillanatokat, mivel nagyjából naponta háromszor kell(ene) vele kommunikálnom. Vagyis csak eleinte volt mulatságos – számára – (én például egyáltalán nem tudtam ezen nevetni), most már úgy látom, lassan kezd megsajnálni. Biztatóan mosolyog rám, ami a félelmemet egyáltalán nem csökkenti, viszont még zavarba is hoz. Olyan ez nekem, mint mikor Piszkos Fred mosolyog, ráadásul azt sem tudhatom, hogy most kavarja, vagy nem kavarja.

Szóval kihúztam a nevét (mint a gyufát) és most baromi kedves vagyok hozzá, már amikor nem menekülök el idő előtt. Kapott már tőlem titokban egy snájdig csoki mikulást az íróasztalára, trükkös módon eljutott hozzá a személyesen neki szóló, általam készített jókívánság-kártya, és készül már a végső ajándék: egy pendrive-ra feltöltve képek, zene és videó Budapestről, afféle kedvcsináló. Hátha egyszer kedve támad meglátogatni, ami kifejezetten magas prioritást élvez nálam. Vagy gondoljátok, hogy néhány elrettentő képet és cikket kellene inkább mégis feltöltenem?

És persze én is kaptam már cuki mikuláscsizmában finom édességet, és a minap a képernyőmre rögzítve találtam egy szép üvegszívet. Én az ajtómra ragasztott tacepaon köszöntem meg a titkos angyalkámnak. Sejtem ki lehet ő, de csak pénteken derül ki. Mindenesetre neki is készítek egy budapesti pendrive-ot. Többedszerre jövök rá, hogy tele kellett volna raknom a bőröndömet hungarikumokkal, hogy ilyenkor legyen mit előhúzni.