De azért, aki valami csodát szeretne látni itt a Balti tengernél, az inkább kompozzon át Klaipédából a Kur-földnyelvre. Ez a fura természeti képződmény egy hosszú, 98 kilométeres és igen keskeny, 600-2000 méter! félsziget. Az egész fehér homokból áll, amit a tenger sodort oda és állítólag folyamatosan bontja is elfelé. Korábban csak homokdűnékből állt, és a homok egy-egy komolyabb vihar alkalmával egész falvakat lepett el. A 19 század vége óta viszont sikerült növényzetet telepíteni, így most nagy részét fenyvesek borítják. Ugyanakkor nagyon vigyáznak rá, hogy amennyire lehet, megkössék a homokot.
A Kur-földnyelv fele Oroszországhoz tartozik (a Kalinyingrádi területhez), ami természetesen vízum nélkül nem látogatható. Az 52 kilométeres litván rész azonban bejárható, 7 falu van a területen. A litván rész Nemzeti park és 2000-ben az UNESCO Világörökség részévé nyilvánították.
Klaipédából személyszállító komp is és autókat szállító komp is közlekedik egész nap. A földnyelven végig jó út vezet, ami autóval járható, viszont alapvetően mégiscsak a biciklizésre és a gyalogos sétára, no meg a tenger élvezetére van az egész berendezkedve. Én ötletszerűen az egyik faluban megláttam egy szállodát, volt szabad szobájuk, így szerencsére ott is tudtam éjszakázni. Mint a legtöbb falu, ez is a földnyelv szárazföld felé eső részén épült, így a szálloda kertjéből erre a játékkikötőre lehetett látni.
A hét faluból a leghíresebb Nida, ahol Thomas Mannak is volt nyaralója (most emlékháznak berendezve). Szeretem azt a világot, ahol egy Thomas Mannak a világ egyik legszebb részén van nyaralója. Azon azért elgondolkodtam, hogy vajon a múlt század első felében hogyan lehetett megközelíteni a nyaralót, és mennyi ideig tartott oda eljutni. Nida és a többi falu is tele van szebbnél szebb 19. századi villával, szépek, jól karbantartottak. És a földnyelv bármelyik pontjáról jól megközelíthető a tenger. Van családi strand, nudista strand, női strand (ahol a nők megválhatnak a bikini felsőtől) és van férfi strand is, de az sajnos nem világos, hogy ott a férfiak mitől válnak meg. Mivel a második napomon esőre ébredtem, ezt a titkot nem tudtam kideríteni.
Aztán szerettem volna belejátszani magam egy horrorfilmbe: találtam ugyanis egy elhagyott, lassan omladozó szállodát. A filmek mindig így kezdődnek, hogy a szereplők bemennek egy ilyen helyre, ahol aztán kísértetek és egyéb rémek várják őket. Sose értettem idáig, hogy mi a fenéért mennek be. De most rájöttem, hogy ez nagyon izgalmas: jó lenne találni odabent valamit. Csontvázat, kincseket, vagy bármit, ami arra az időre emlékeztet, amikor még ott pezsgő élet folyt. Sajnos minden zárva volt, így csak képzeletben írhattam meg a forgatókönyvet. Pedig még lovak is legelésztek a kertben, ami még több lappangó titokra utalt.
Továbbá megpróbáltam borostyánt találni, mert az útikönyv szerint nagy szerencsével ez is lehetséges. Elmulasztottam azonban utána nézni, hogy hol kell keresni. Az erdőben? A tengerparton? Valami bányában? Különben is nagy kérdés, hogy van-e még egyáltalán igazi borostyán, vagy már mindet Kínában gyártják? Végülis kénytelen voltam venni magamnak egy pár, borostyánnak nevezett kővel ékesített fülbevalót. A Made in China feliratot eddig még nem találtam meg rajta.
Most, hogy kelet-északi küldetésem a végéhez közeledik, rájöttem, hogy rengeteg helyen nem jártam, ahová pedig el akartam menni, ráadásul ahová elmentem, arról sem mindig írtam. Igyekszem bepótolni hát, amit lehet.
De hát nem is az autó az érdekes, hanem az, hogy nekivágtam a Balti tengerhez vezető útnak. Nem is olyan kicsi ez az ország, mint amilyennek az ember első ránézésre gondolja! Több mint négy óra kellett, hogy eljussak Klaipédába, ami a legfontosabb tengerparti város. Klaipéda több dologról is nevezetes, elég változatos történelme volt. 1252-ben a Német Lovagrend meghódította és két év múlva Hanza-városi rangot kapott. A következő százötven évben a litvánok igyekeztek visszaszerezni, nem túl nagy sikerrel. Aztán hol a svédek, hol az oroszok kaparintották meg. Hiába, no, egy ilyen helyre kis kikötőváros jól jön minden országnak. Volt egy kis ideig Poroszország fővárosa, aztán már többé-kevésbé tartósan a litvánoké maradt, leszámítva persze, amikor az egész ország elvesztette éppen a függetlenségét. Amikor az ország a Szovjetunió része volt, katonai objektumai miatt, külföldiek elől zárt területté nyilvánították. Ez utóbbi különösen imponált nekem: mármint hogy most én szabadon mászkálhatok benne.
Pillanatnyilag leginkább egy marha nagy város, hajógyárakkal, kikötőkkel, dokkokkal, sok unalmas épülettel. Persze azért az óvárosban ott állnak a porosz építőmesterek művei is különböző állapotban. Van, ahol kicsit lerobbanva, van ahol szépen helyre hozva, galériaként működtetve. Összességében nem ragadott meg olyan nagyon, viszont ezek a favázas házak nagyon tetszettek.
A 20-30 kilométerre, szintén a tengerparton fekvő Palangát is megnéztem. Az viszont egy tipikus üdülőváros. Hosszú sétánnyal a tengerpartra, ami tele éttermekkel, borostyán-ékszer árusokkal, gyerekszórakoztató és pénzkicsikaró helyekkel. Amikor éppen ott voltam, nem volt túl meleg, ezért az egész nyaraló és kikapcsolódó nép a sétányon nyüzsgött és leginkább fagyi evéssel volt elfoglalva. Viszont mindenütt lehet biciklit bérelni, és a parkok szenzációsak. És persze ott van a tenger.
Innen folytatom holnap (remélhetőleg).
Itt kelet-északon hirtelen megint télutóra utaló időjárás lett. Hétfőn 3 fokra lehűlt a levegő, és délutánra is csak 5 fokig emelkedett. A nagyon hülyék (én) nem vették komolyan az előrejelzéseseket, meg a saját erkélyükön tapasztalható farkasordító hideget, így tavaszi öltözetben indultak munkába. Ilyenkor jön jól kedvencem, a narancssárga városi bicikli, ami harmadára rövidíti az időt, amíg az irodába érek.
Mióta eldöntetett az itt tartózkodásom időtartama, és belátható közelségbe került a vége, folyamatos búcsúzás hangulatom van. Úgy érzem itt most magam, mint egy rövid távú kalandban, ahol mindkét fél tudja, hogy egy ponton vége és nincs folytatás. Hogy addig kell jól érezni magunkat, amíg együtt vagyunk. Már jól ismerem ezt a helyet. Egy csomó dolgot rutinszerűen csinálok. Tudom, hogy hol kell leszállni a buszról, hogy melyik élelmiszer bolt miben erős, hogy hogyan lehet a reptérre leggyorsabban kijutni, hogy melyik sajt ehető és melyik, hm…. Ugyanakkor minden kötelezettség nélkül élvezhetem itt az életet. Nem tudom, ki a miniszterelnök, nem tudom, miről írnak a helyi újságok, nem tudom, kire kell/ illik szavazni az EU választásokon. És az a csudajó, hogy senki nem is várja el tőlem, hogy ezeket tudjam. Ez a város most azt üzeni nekem, hogy érezd jól magad, találd meg a szépséget és a jót, amíg itt vagy! Én pedig nem várok semmi lehetetlent tőle, hanem csak örülök annak, ami jut itt nekem. Mondom, tisztára, mint egy futó kaland.
Lírai hangulatom oka tán a két sör, amit ma elfogyasztottam. Két sör az a mennyiség, ami éppen kellemes hangulatba hoz, de ura vagyok magamnak. Persze autót nem vezetnék, és biciklire sem szállnék ilyen állapotban, mert kicsit kering körülöttem a világ. A mai edzés után beültem a sportkomplexumban lévő ázsiai étterembe – most először, és bizony mondom, ez jó döntés volt. A sör mellé egy rafináltan egyszerű sörkorcsolyát rendeltem: főtt zöldbab szálak erősen ízesített tésztába forgatva és megsütve. Szójaszósz mellékelve. Hatalmas adag. És kellett mellé a két sör, mert az első igen hamar elfogyott. Üldögéltem, naplót írtam, ettem, ittam és átéreztem, hogy piszok jó dolgom van. Ennek szellemében igyekszem hát az időt eltölteni. És holnapra állítólag már az időjárás is jobb lesz.
Mióta itt, kelet-északon is tavasz van, csupa móka és kacagás az élet. Most élvezhetem ki igazán, a kertvárosi életet, mivel fű, fa, virág egyaránt virít. Így én sírdogálva járok az utcákon, mert lényegében mindegyikre allergiás vagyok. Ha két orrfújás között véletlenül akad harminc másodperc szünet, akkor a tavasz illatát is érzem. És hogy ne legyen otthon se nyugtom, telepakoltam a lakást virágokkal.
Ráadásul végre visszatették a városi bicikliket is az utcára, melyeket ősszel már nem tudtam kipróbálni. Most viszont kevesebb, mint egy havi buszbérlet áráért az ember egész évre befizeti a bérleti díjat, és innentől kezdve az első fél óra ingyenes, a második fél óra pedig egy buszjegy árának fele. Most már biciklivel tudok edzésre járni, ami kétségkívül tovább növeli az edzések hatékonyságát. Tegnap pedig kollégákkal vacsoráztam, és amikor éjfélkor kidobtak minket az étteremből, a legközelebbi lerakatnál vételeztem egy járművet és majdnem hazáig mentem vele. (Sajnos a lakás közelében nincs lerakat – reklamálni is fogok.) Így egy óra helyett 25 perc alatt értem haza és nagyon élveztem. És igenis lehet szűk szoknyában is biciklizni!
A házak előtti utcarészt általában gondozzák az ott lakók, fura, amikor egy háromlakásos ház két része előtt virágok nyílnak, a harmadik viszont száraz gazzal teli. Az ember gyanútlanul kimegy az erkélyre és azonosítható, de meglepő repülő tárgyakat lát. És már üldögélnek a népek a teraszokon és isszák a jó söröket. Ezt az aktivitást időnként nekem is utánoznom kell, mert ezt nem lehet, csak úgy nézni.
Mint a képen jól látható, a WC koedukált, a fülkét egyaránt használhatják nők és férfiak is! Jujjjujj. Lehet, hogy a végén, még a férfiaknak is kötelező lesz ülve pisilni?! – hogy a gender-ideológia ellenzőinek egyik gyakori aggodalmát idézzem. Ebből is látszik, hová vezet a liberalizmus. És nézzük csak a következő képet!
A fülkében elhelyezett doboz pontosan az, aminek látszik. Ha már egy kábítószer használó tévedt arra és a fogyasztáshoz szükséges eszközöket használta, ide dobhatja be. Csak hogy ne a szemétben legyen, hanem elkülönítve, mint veszélyes hulladék. Attól tartok, ha a 8. kerületi önkormányzatot elküldenénk egy koppenhágai tanulmányútra, erre nem figyelnének fel.
Na, miért mutogatjuk ezeket a képeket? Aki tanult családszociológiát, annak tudnia kell, a többieknek segítséget adok: nézzétek meg az 1700-as évek végén, 1800-as évek elején a háztartások összetételét! Hány főből állt és milyen összetételű volt a háztartás? Hány gyerek volt? Lehet, hogy a családtervezést nem az átkos huszadik század hozta a nyakunkba?
Komolyan mondom, rég éltem már át kultúrsokkot. Elég tapasztalt utazónak tartom magam, legalábbis Európában, de itt Koppenhágában félóránként elkap valami fura érzés, ami csodálkozás, bámulat, irigység és valami fura otthonosság elegye. (Lehet, hogy őseim valójában dán vikingek voltak, csak valahogy ezt nagyon erősen titkolták. Vagy egy kihalt mellékágtól származom, bár az Julinak van fenntartva.)
A parkban a család mindhárom gyereke: két fiú egy lány, fel van szerelve pajzzsal, karddal. A nagyfiú apjával tárgyal nagy komolyan valamit, a két kicsi meg megvívja a csatát, anyjuk nagy kacagása közepette. Igen, a kislány a fiúval, mindkettőnek van pajzsa is és kardja is. És nem dől rájuk a világ.Ennyit tesz a félelmetes gender ideológia.
Tegnap a csatornákon hajóztam, ami okos ötletnek bizonyult, mert egy idő után ugyan nem tudtam merre járunk, de egy csomó mindent előre láttam, amiket gyalog aztán ismét felkerestem. Aztán voltam a Botanikus kertben. Nyílik az összes rhododendron, meg egyébként is minden tele virággal. A város közepén, a házak ereszcsatornája tövébe futórózsát ültetnek. Van olyan ház, amire már magasan felfutott, van, ahol még csak kicsi bokor. Nem láttam letörve, kitépve, kitaposva egyet sem. A járdán kis elektromos kocsival jár a szemétgyűjtő. Kétméterenként leszáll, felszedi az eldobott cigis dobozt, vagy papír zsebkendőt, de még az ennél kisebb szemetet is. Valami hihetetlen nyugalom és kellemesség van itt. És még a nap is süt.
Az úgy volt, hogy nálunk a csütörtök és a nagypéntek is ünnep, már ami a munkaszünetet illeti. Úgy gondoltam hát, hogy keresek a környéken egy kevésbé vallásos országot és meglátogatom ebből az alkalomból. A választás Dániára és Koppenhágára esett, ami több szempontból is kiváló ötletnek bizonyult. Azt az egyet leszámítva, hogy itt is, sőt, itt még inkább munkaszünet a húsvét és környéke. Annyira, hogy még a boltok sincsenek nyitva, ami a kizsákmányolt litván dolgozók szemében vörös posztó lenne, ha tudnának róla. Mert ott nemzeti és vallási ünnepeken egyaránt nyitva van minden.
Egy vicces szállodában lakom (Cabinn Metro Hotel), ami nem csupán azért érdekes, mert távolabb van a belvárostól, mint a szokásos (6 megállót is kell utazni a metróval!), hanem az a filozófiája, hogy az utas aludni és tisztálkodni akar egy szállodai szobában és nem bált rendezni. Ezért a szoba zuhanyozóval és wc-vel együtt mintegy 10 négyzetméter, valóban olyan, mint egy hajókabin, de szuperül berendezve. Egy személynek ideális, de pároknak nem ajánlanám, mert a szobában ugyan két ágy is van, de emeletesek. Én alul alszom – csak úgy mondom.
Egyébként innen üzenem annak, akinek van füle a hallásra: Dánia börtön!
A Keresztek hegye valójában egy vagy (nehéz megállapítani) több domb. Egy hatalmas mező közepén áll, jobbról egy patak, balról egy országút határolja. Az országút túloldalán szépen felszántva a föld, hamarosan kikel a kukorica vagy a grecska (hajdina), vagy amit éppen itt termesztenek.
Ma már természetesen senki sem akadályozza a hely látogatását és saját kereszt elhelyezését, ezt mindenféle híres emberek is megtették. Mostanra megszámlálhatatlan mennyiségű kereszt áll itt (becslések szerint most 200 ezer lehet) a két centistől a három méteresig, a művészien faragott Krisztus ábrázolástól az egyszerűen összeácsolt fakeresztekig. A nagyobb keresztekre kisebbek százait és rengeteg rózsafüzért erősítettek. Keresztbe-kasul bejárható az egész, kis ösvények vezetnek minden irányba. A legmegkapóbbak a saját kezűleg készített keresztek: mondjuk két száraz fadarab egy darab madzaggal összeerősítve, vagy vastag fonalból csomózott kereszt.
Mindenképpen látni kell, de megvallom engem kifejezetten nyomasztott a hely. Sok, sok, sok. 
Városunk védőszentje, szent Kazimir (magyarul Kázmér, de az sokkal hülyébben hangzik) március 4-én ünnepelte a neve napját. Ennek örömére ezen a hétvégén óriási Kazimir napok tartatnak Vilnius belvárosában. Sajnos ezt nem az én tiszteletemre találták ki, de úgy is tetszik, hogy régi hagyomány. Mint az ide vonatkozó irodalomból, továbbá a helyi kollégák tájékoztatásából megtudtam, ilyenkor leginkább száraz virágból készített díszeket szokás vásárolni, amivel majd Virágvasárnap bevonul a nép a szentmisére. Sajnos azt nem tudtam meg, hogy ott kell-e hagyni a templomban a cuccot, vagy haza lehet vinni, miután megáldotta a pap. De mivel a magyar néphagyományban a hasonló célt szolgáló barkát hazaviszik és mindenféle hasznos célra felhasználják az év folyamán (például gyógyszernek nem minősülő gyógyhatású készítményként szemfájásra), remélem, hogy itt is hazavihetik és egész évben ott porosodhat a kredencen. Az ilyen szárazvirágok piszkosul tudják allergizálni az arra érdemeseket.
Ez az egész egyébként olyan, mint egy rendes karácsonyi vásár, csak a helyieknek van esze, hogy ilyenkor tartják, mert itt karácsony táján mínusz húsz fok szokott lenni. Március első hétvégéjén meg már azt állítják, hogy elkezdődött a tavasz. Ez egyébként csúf hazugságnak tűnik, de a bokrok rügyeznek, a madarak teli torokból ordítoznak (ez különösen a varjúfélék esetében fülrepesztő), tehát ők biztosan jobban tudják. A folyókon is rég elolvadt a jég, most már csupán a part menti sétautakat borítják hatalmas jégtömbök. Mindig elképzelem, hogy le kéne menni a rakpartra, és segíteni a tavasznak úgy, hogy belökdösöm a sétányról a jégtömböket a vízbe, hogy hamarabb olvadjanak. De aztán mégsem teszem, mert vigyáznom kell a tekintélyemre 24/7-ben, mint ezt az első tréningen a fejembe verték.
A Szent Kazimir napokon programok is vannak, de leginkább az egész Gedimino proszpekten (ami nagyjából 2 kilométer hosszú) végig két oldalon állnak a sátrak és a sátorban állnak az árusok és megpróbálják eladni, amijük van. A szárazvirág felhozatal mellett itt vannak a minden hasonló helyen megjelenő kötött sál-, üveg csecse-becse- és fülbevaló- árusok (figyelem, itt a láncok és fülbevalók borostyánból készülnek, mert itt terem a borostyán). De mellettük ott sorakoznak a kolbászosok, szalonnások, sajtosok, no meg a sörfőzdék. Errefelé nagy kultusza van a házilag, vagy kicsi sörfőzdékben előállított sörnek, az egyik helyi kolléganő mesélte, hogy az ő nagypapája például otthon főzte a sört, de csak a családnak. Mint nálunk a pálinkát, vagy a jófajta guggolós bort. (Ugye mindenki tudja milyen a guggolós bor? Olyan rossz, hogy az ismerősök guggolva mennek el az ablak alatt, nehogy a gazda meglássa és beinvitálja őket egy pohár borra.) És persze a halárusok. Vannak viszonylag frissnek kinéző halak is, úgy értem, hogy nyers halak, de többségében pácolt, füstölt jószágok kaphatók. Ennek errefelé komoly hagyománya van, nyilván mindenkinek megvan a maga receptje. Ja, és vannak a kenyeresek, akik hatalmas, eredetileg akár 10 kilós kenyereket darabolnak fel és adnak el.
Enni is lehet helyi kajákat és persze sört inni mellé. Van egy töltött káposzta jellegű kajájuk, de azt otthon se nagyon szeretem, így azt nem próbáltam ki. Ma vasvillára húzott, parázson sült saslikot ebédeltem, jelentem, igen jó volt. Mint a mellékelt képek mutatják, ez elég jó buli. Ott is tolong rajta az egész város, és ezek az egyébként elég visszafogottan viselkedő emberek nevetgélnek, lökdösőnek és persze vásárolnak. Én ma ezt lőttem. Aki a hal nevét tudja (azon kívül, hogy Vanda), az elárulhatja, mert én csupán ránézésre választottam ki ezt a nagyjából egy kilós darabot. Nagyon finom. A sör ellenben becsapós, mert a cimkére rajzolt szimpatikus málna (?) szemek ellenére inkább kesernyés, füstös íze van. Nem baj, holnap majd mézes sört veszek, ami szintén nagy mennyiségben kínálja magát. Szóval most tiszta öröm az élet. Ráadásul kedden nemzeti ünnep lesz, ami számomra és minden értelmes dolgozó számára négy napos munkaszünetet jelent (hétfőre szabadságot vettem ki és terveim vannak). Egyetek és igyatok ti is jókat!
