Most, hogy kelet-északi küldetésem a végéhez közeledik, rájöttem, hogy rengeteg helyen nem jártam, ahová pedig el akartam menni, ráadásul ahová elmentem, arról sem mindig írtam. Igyekszem bepótolni hát, amit lehet.
Az a probléma, hogy miképpen ipar nélkül félkarú óriás a nemzet, aképpen autó nélkül az ember csak afféle gyalogbéka. Menetrendeket böngész, buszon ül két nagydarab izzadó lény közé beszorítva, megpróbálja kitalálni, hogy egy vonzó célpont hány átszállással közelíthető meg – és mindezt végiggondolva már le is mond az utazásról. Szóval, ha valami távolabbi, vagy nehezebben megközelíthető helyre akarok eljutni, autót kell bérelnem. Ez a dolog – azt leszámítva, hogy elég drága – egyébként jó mulatság. Vezetni szeretek, és az autókölcsönzők vadonatúj járműveket adtak eddig mindig alám. Ez arra is jó, hogy a civilizáció általam eddig kevéssé ismert vívmányaival is találkozzam. A pünkösdi hétvégén egy Toyota Yarist kaptam, de előre senki sem árulta el, hogy ez egy automata sebességváltós jószág. Egy parkolóház legfelső emeletén ülhettem bele és azonnal konstatáltam, hogy a bal lábamra semmi szükség innentől kezdve. (Mert ilyen gyors felfogású vagyok.) De aztán kicsit elbíbelődtem az előre-hátra megtalálásával, plusz a szűk lejáratokkal. De végülis szerencsésen eljutottam a földszintre, ahonnan a vezetés már élvezet volt. Azt leszámítva, hogy ennek a nagyon cuki autónak van benzintakarékos üzemmódja, amire csak a visszafelé vezető úton jöttem rá. Miáltal odafelé kétszer annyi benzin fogyott, mint visszafelé. És akkor még az autóról annyit, hogy tolatóradart sem láttam eddig (oké, tudom, hogy ezzel nem illene dicsekedni, de hát a hátrányos gyerekkorom az oka), ami viszont kifejezetten szórakoztató játék.
De hát nem is az autó az érdekes, hanem az, hogy nekivágtam a Balti tengerhez vezető útnak. Nem is olyan kicsi ez az ország, mint amilyennek az ember első ránézésre gondolja! Több mint négy óra kellett, hogy eljussak Klaipédába, ami a legfontosabb tengerparti város. Klaipéda több dologról is nevezetes, elég változatos történelme volt. 1252-ben a Német Lovagrend meghódította és két év múlva Hanza-városi rangot kapott. A következő százötven évben a litvánok igyekeztek visszaszerezni, nem túl nagy sikerrel. Aztán hol a svédek, hol az oroszok kaparintották meg. Hiába, no, egy ilyen helyre kis kikötőváros jól jön minden országnak. Volt egy kis ideig Poroszország fővárosa, aztán már többé-kevésbé tartósan a litvánoké maradt, leszámítva persze, amikor az egész ország elvesztette éppen a függetlenségét. Amikor az ország a Szovjetunió része volt, katonai objektumai miatt, külföldiek elől zárt területté nyilvánították. Ez utóbbi különösen imponált nekem: mármint hogy most én szabadon mászkálhatok benne.
Pillanatnyilag leginkább egy marha nagy város, hajógyárakkal, kikötőkkel, dokkokkal, sok unalmas épülettel. Persze azért az óvárosban ott állnak a porosz építőmesterek művei is különböző állapotban. Van, ahol kicsit lerobbanva, van ahol szépen helyre hozva, galériaként működtetve. Összességében nem ragadott meg olyan nagyon, viszont ezek a favázas házak nagyon tetszettek.
A 20-30 kilométerre, szintén a tengerparton fekvő Palangát is megnéztem. Az viszont egy tipikus üdülőváros. Hosszú sétánnyal a tengerpartra, ami tele éttermekkel, borostyán-ékszer árusokkal, gyerekszórakoztató és pénzkicsikaró helyekkel. Amikor éppen ott voltam, nem volt túl meleg, ezért az egész nyaraló és kikapcsolódó nép a sétányon nyüzsgött és leginkább fagyi evéssel volt elfoglalva. Viszont mindenütt lehet biciklit bérelni, és a parkok szenzációsak. És persze ott van a tenger.
Innen folytatom holnap (remélhetőleg).
