Két hét  kultúrsokk, akklimatizáció, csodálkozás után tán el tudom kezdeni a blogot. Azt ígértem ugyanis magamnak és mindenki másnak, hogy az itteni élményeimről blogot írok, mert az majd milyen vicces lesz. Mármint az élményeim és ennek következtében a blog is. Reméljük, eljutunk a tréfásabb epizódokig is, de azért csak haladjuk sorjában. Az úgy volt, hogy megpályáztam, aztán meg is nyertem. Nagyon csodálkoztam, mert ritkán szoktam nyerni. Csak amikor pályázom, de az viszonylag ritkán van. Azt gondoltam egyrészről, hogy kissé öreg vagyok én már ahhoz, hogy a világ egy másik pontján próbáljak új életet kezdeni. Másrészről meg arra is gondoltam, hogy mikor, ha most nem. A vonzás és a taszítás kettőséből a taszítás volt az erősebb. Az ugyanis, hogy valahová nagyon el kellene szaladni, lehetőleg minél távolabb innen. Vagyis most más onnan - otthonról. Szarul éreztem magam, na. De amikor a távinterjún megkérdezték tőlem, hogy miért pályáztam meg az állást, okosan nem azt mondtam, hogy szeretnék valahol máshol lenni és nem Magyarországon. Így aztán egyszer csak elindultam szerencsét próbálni, ahogy a mesékben szokás, úgy is mint a szegény ember legkisebb leánya.  Mert kedves olvasó itt nemi esélyegyenlőségről van szó, szóval feminizmusról, hogy a "csúnya szót" is leírjam. Eddig csak magamtól, magamnak voltam feminista, most meg már ezért fizetnek. Szóval, sok okból is lehet utálni. De ha mégis érdekel, hogy milyen világba csöppentem, olvass tovább!

Üdvözöllek hát ebből az izgalmas, szép, szomorú, végtelenül ismerős és egyúttal idegen városból, Vilniusból