Mindent el kell egyszer kezdeni. Úgy adódott, hogy a héten két társasági eseményen is részt vehettem. Az első, amikor az igazgatónőm három másik kollégámmal vacsorára invitált, ahol az előzetes bejelentés szerint nagykövetekkel és feleségeikkel, valamint helyi magas rangú politikusokkal kajálhattunk együtt, csak kisebb pánikot okozott számomra. A problémát elsősorban az jelentette, hogy nem tudtam, mit vegyek fel. Minden nő (Pfúj, ezt sztereotípia, ilyen nem mondunk!), szóval mindenki ismeri azt az érzést, amikor az embernek nincs egy rongya, amit felvegyen. Illetve csak rongyai vannak. Plusz cipőből is csak a hóálló, mínusz húsz fokra tervezett bakancsot szereztem be eddig. Mit viseljek egy csütörtök esti informális vacsorán nagykövetek és feleségeik társaságában? Annyit azért hiányos neveltetésem ellenére is tudtam, hogy nem kell elszaladnom nagyestélyit szerezni, elég lesz a visszafogott eleganciát magamra húzni. Megnéztem a szekrényemet, és úgy éreztem, a választék nem igazán megfelelő. Akkor arra gondoltam, hogy ide hívom a stylistomat (mert van nekem olyan is, de azt majd máskor mesélem el) Szentendréről, és szigorú felügyelete mellett beszerezzük a szükséges cuccot.  De objektív akadályok miatt nem tudott volna ide érni (elromlott a magánrepülője, vagy mi), így egyedül próbálkoztam.

Néhány meghitt órát töltöttem tehát az egyik legnagyobb bevásárló központban, ahol egyébként külső kényszer nélkül szívesen bóklászom. De a külső kényszer most a nyakamon ült, vagy a próbafülkék tükreiben és pofákat vágott rám, meg röhögött csúnyán, amikor szebbnél szebb holmikat húzgáltam magamra. A dolgot nehezítette, hogy minél beljebb haladtam a bevásárló központba, annál erősebben irritálta fülemet egy ellenszenvesen mutáló pattanásos bariton hang, továbbá számos cuki fenékriszálós kislányhang. És valóban: helyi gyerek-sztárok adtak előadást a lelkes közönségnek. A tett színhelyére érve, amikor a hanghoz már látvány is csatlakozott, éreztem, hogy ennek nem lehet jó vége. Vagy most rögtön megfutamodom a duplán nehezített feladat elől, vagy rövid úton végzek: magammal, a nyávogó kislányokkal vagy a vásárlással. És láss csodát: a külső kényszer nevű szörny megadta magát az ifjú tehetségeknek. Bevetettem magam az aktuális üzletbe és miközben közismert karácsonyi dalokat visongtak odakint, én gyors szemrevételezés után azonnal megtaláltam a megfelelő ruhadarabokat, felpróbáltam és már húztam kifelé. A jelmezem tehát megvolt a másnapi vacsorához, és büszkén jelenthetem, mind stílusában, mind színvonalában megfelelt az elvárásoknak. Aznap este már csak a magyar választási rendszert, plusz napjaink magyar politikai ámokfutását kellett megtanulnom angolul, mert úgy sejtettem, lesz, aki rákérdez. (És úgy is lett.)  

Ja, és leesett a hó!