A héten leginkább szorgosan dolgoztunk, mint apró fogaskerekek a nagy gépezetben. Néha csikorogtunk, akadoztunk, akkor jól pofán öntöttek egy kis olajjal és már ment is tovább minden rendesen. Ha valaki némi elégedetlenséget próbál soraimból kiolvasni, nem nagyon téved. A sok szokatlan és számomra új munkamódszer és munkaszervezési megoldás közül talán a legkevésbé elviselhető a dolgok örökös befejezetlensége. Amikor azt hiszed, hogy valamit elvégeztél, benne van az igyekezeted, meg a legjobb tudásod, akkor két nap múlva visszakapod ezer megjegyzéssel, hogy hol változtass rajta. Ez tényleg nem hiúsági kérdés, hanem inkább a „csináltam valamit” érzés hiánya. Ettől aztán sokat dolgozom, nagyon elfáradok, de nem jutok el a kielégülésig.
A jó hír az, hogy elmúlt a mínusz fokok ideje, átléptünk a plusz fokokba, viszont nem süt a nap – valamit valamiért. Pont mire megszerettem a cuki kis bojtos sapkámat! Még jó, hogy a múlt héten csak szemrevételeztem az elektromos fűtőtesteket (mélyen árleszállítva), de nem vettem egyet sem. A lakásban egyenletes 20 fok van, akármi történik is odakint, és ha eddig kibírtam, nyilván a közelgő tavasz sem lesz sokkal rosszabb. Rohamos gyorsasággal hosszabbodnak a nappalok, az egy hónappal ezelőttihez képest nagyjából két órával hosszabb a nappal ideje. Aki figyelt földrajz órán, és nem amőbázott, vagy Verne Gyulát olvasott a pad alatt, az azt is érti, hogy itt északon miért nő az otthonihoz képest gyorsabban a nappali órák száma. Ez egyébként nagyon jó, mert egy hónapja sötétben indultam és sötétben értem haza, most világos van már reggel is, meg a munka végeztével is. Remek új gépeket fedeztem fel az edzőteremben, de erről majd – összeszedve a múltkor kimaradt érdekességeket – legközelebb írok.
Most értelmes mondanivaló híján, több képet küldök nektek.
