De nem is így kezdődött. Hanem úgy, hogy még az első héten, amikor szállodában laktam, magamtól megtaláltam az egyik legtutibb helyet a városban, a Šnekutist. Később kiderült, hogy az alternatív térkép (az, amit helyi fiatalok állítanak össze, és olyan helyeket is javasolnak, amik a normál útikönyvekben nincsenek benne. Csupa rejtett, kevésbé ismert zugot, ahol a helyiek jól érzik magukat.) is ajánlja.  De én büszke lehetek magamra, mert minden segítség nélkül eljutottam oda. A második szállásom ugyanis egy elvarázsolt házban volt, és amikor beköltöztem, azonnal láttam, hogy az udvarról egy olyan hely nyílik, amibe feltétlenül be kell menni. És így tettem. A budapesti romkocsmák hangulatához hasonló.  Egy hosszú helyiség, az első felében sört mérnek, a második fele vendégtér, hátul meg a konyha. Pince is van, de azt még nem fedeztem fel. Az egész kicsit lepukkant, kicsit koszos, mindenféle elképesztő bútorral és tárggyal telezsúfolva. 

A helyiség mindig dugig van, persze fiatalokkal. Első alkalommal két sakkozó fiatalembert kértem meg, hogy leülhessek hozzájuk a sörömmel. Megengedték, ki is faggattak, hogy honnan jövök. Lehet enni helyi specialitásokat: kocapörcöt, sült malacfület, fasírtszerű húspogácsát,prézli nélkül, meg olyan ősi litván ételeket, mint például a kijevi csirkemell és hasonlókat. A kaját nagy kondérokban olyan külsejű asszonyok állítják elő, akikek a  szovjet úttörőtáboros filmeken láthattunk. A keményített magas szakács sapkájuk, meg a fehér köpenyük is olyan. A hely egyik nagy attrakciója a vagy tízféle különleges sör, kis helyi sörfőzdékből, csapoltan, jéghidegen. A másik attrakció maga a tulaj, aki egy itt felejtett hippi és akinek elképzelhetetlen hosszú és érdekes bajusza van. Salvador Dalié semmi hozzá képest. Részben ő csapol, részben meg helyes fiatalemberek.

Na, de hogy az eltévedéshez is eljussak: csütörtökön a rövid hetet lezárandó, gondoltam munka után igazán megjutalmazhatom magam, és elmegyek a Šnekutisbe. Mert már rég voltam ott, meg mert szeretek ott lenni. Ettem is, és két különféle sört is ittam. Egyik jobb volt, mint a másik. Kissé a fejembe szállt, csak épp annyira, hogy ne ártson, de jól érezzem magam. Evés és ivás közben lejegyeztem új kollégáimról, amit eddig tudok róluk. Mit mondjak, elég groteszk figuráknak láttatom őket. Ezt teszi az emberrel, ha iszik. Majd még biztos felhasználom itt is a jegyzeteket.

Jóllakva és kellemesen szédelgő fejjel léptem ki a kocsmából és elindultam hazafelé. Kábé annyira bonyolult onnan a lakásomig eljutni, mint mondjuk a Deák tértől az Erzsébet hídig. Menni kell egyenesen és a megfelelő helyen megfelelő irányba fordulni, és kész. De nekem sikerült eltévednem. Mert úgy döntöttem, lerövidítem az utat és nem a menj egyenesen, aztán kanyarodj be és menj egyenesen utat követtem, hanem bementem a kis utcácskákba. Na most, ahogy mondtam már, itt minden utcában három templom van. Így aztán az, hogy újra és újra látok egy templomot hol a jobb kezem, hol a bal kezem felől, teljesen normális érzés volt. Annak már gyanúsnak kellett volna lennie, hogy folyton olyan terecskéken mentem át, melynek fái színes szalagokkal voltak díszítve. De gondoltam, miért ne, nem ismerhetem még a helyi szokásokat. Amikor azonban ugyanaz kivilágított tökfej vigyorgott rám harmadszor is, tán megéreztem a gúnyt rajta, végre megértettem, hogy körbe-körbe járok. És követem a saját nyomaimat. Még jó, hogy nem volt ott egy menyét, aki magával hozta a menyét! Rájöttem, hogy belekavarodtam a város labirintusába.

Mivel a fejem még mindig kellemesen zsongott (csak a hátamon lévő hátizsák a hétvégi bevásárlással vált egyre nehezebbé) röhögtem magamon. Hogy ilyen nincs. És némi elszánt gondolkodás után elindultam egy irányba, hogy az már biztosan jó lesz. És valóban, nemsokára kiértem arra az utcára, amin eredetileg egyenesen el kellett volna indulnom. Alig fél kilométerre távolodtam el a kocsmától – az ellenkező irányban, mint amerre a lakásom van. És akkor már nagyon röhögtem magamon. Ráadásul az eső is szemerkélni kezdett, én meg rájöttem, milyen jó, hogy nem a magas sarkú csizmámban vagyok. Mivel most kb. egy órányi gyaloglásra vagyok a lakásomtól. És akkor elképesztő összeszedettségről tettem tanúbizonyságot, ugyanis rájöttem, hogy ott állok annak a trolinak a megállójában, ami az utcám sarkán tesz le. Persze ha jó irányba szállok fel. De ennek megállapítása már gyerekjáték volt. És valóban, tíz perc múlva otthon voltam. Fél 9 volt. Percek múlva már ágyban voltam és reggel 9-ig aludtam. Szóval, ha erre jártok, a Šnekutis söreit ki ne hagyjátok!