De mielőtt valaki meggyanúsítana, hogy alkoholista lettem, azonnal tisztázom, hogy felsőbb utasításra tettem. Ma az egész intézet részére kötelező közös program volt. (Azért a nagyfőnökök nem voltak jelen, szóval kicsit arra emlékeztetett a dolog, mint amikor az iskolában tanári értekezlet van és a nebulók valami jó kis tanórán kívüli programmal ütik agyon az időt.)
Délelőtt tréning volt, továbbképzést kaptunk az outlook levelező rendszer használatáról. És mielőtt valaki azt hiszi, hogy ez igazi időpocsékolás, el kell mondanom, hogy nagyon sokat tanultam. Ez az egész arra példa, hogy az általunk használt egyre okosabb kütyük és számítógépes programok lehetőségeinek töredékét használjuk ki. Bill Gates meg szeretne még jobban meggazdagodni és el akarja adni nekünk a még újabb programokat. Így aztán rá akarnak szoktatni minket arra, hogy használjuk is, ha már megvan. Szóval, kiderült, hogy sok egészen értelmes dolgot lehet csinálni a rengeteg emaillel, amit naponta kapunk. Elhangzott a legkézenfekvőbb megoldás, hogy mindet azonnal kitöröljük, de abban elég hamar megegyeztünk, hogy talán ezt mégsem.
A továbbképzés után ebédeltünk, és csapatokra oszolva városismereti játékot játszottunk. Hat szobrot, vagy nevezetes helyet kellett megtalálni a város különböző pontjain, lefényképezni a csapattagokkal, és beküldeni telefonon a képet a központba. Minden feladat többé-kevésbé rejtélyesen volt megadva. Kellett hozzá helyismeret, de logika is. Örömmel jelenthetem, hogy nem a mi csapatunk lett az utolsó. Úgy adódott, hogy olyan csapatba kerültem, ahol két helyi lány is volt, akik ráadásul iszonyú ambiciózusak és nagyon nyerni akartak. (Már ez is olyan vicces volt: látni fiatalkori magamat az ő képükben.) Az első három feladatnál erre még jó esélyünk is volt, de a negyediknél visszaütött a helyismeret. A csapat spanyol tagja állította, hogy ő tudja, hogy mi a negyedik feladvány, mert véletlenül ott a lakása vele szemben. De a helyi erők nem hitték el, hogy egy alig pár hete itt lévő ember jobban tudja, mint ők, így valami más objektumot fényképeztünk le. Az ötödik feladvány vicces volt. Egy szabadtéri múzeumnak is beillő városnegyedben (Užupis, a helyismerettel rendelkezőknek) ahol húsz négyzetméteren kb. negyven műalkotás volt, ki kellett volna találni, hogy mit kell fényképezni. Na, itt vacakoltunk el egy órát, mert a világon minden lefényképeztünk, csak pont azt nem, amit kellett volna. A hatodikat meg tudtuk ugyan hol van, de lemerült az egyetlen okos telefonunk, a többieknek meg csak buta telefonja volt. Így aztán visszatértünk a főhadiszállásnak kinevezett étterembe, ahol még egy kis tortát, csokit, kávét fogyasztottunk. Közben sokat röhögtünk, főleg, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy már nem a győzelemre hajtunk.
De az egészet nem csak azért mesélem, hogy látható legyen, milyen módon lehet egy intézményben egymással megismertetni és összehozni embereket. Hanem azért is, hogy bemutassam: megint kissé hülye voltam. Valami rejtélyes oknál fogva úgy véltem, hogy épp ma kell szépen felöltöznöm és a csini szoknyámban meg a magas sarkú csizmámban elindulni otthonról. Na, most, aki loholt már macskaköveken magas sarkúban, nála 25-30 évvel fiatalabb, igen elszánt emberek után keresztül egy városon három órán keresztül, az tudja, miről beszélek. Akinek meg nem volt ilyen szerencséje, képzelje el. Ráadásul tényleg volt helyismeretük, így egészen elképesztő módon, udvarokon és rejtett kapualjakon át rövidítettük le az utat. Teljesen elszédültem egy idő után, mert a legváratlanabb helyeken keveredtünk ki a kis utcákból. Ez a város tényleg egy labirintus! Szerencsére megkaparintottam a feladatlapokat, így ha majd lesz időm és energiám, normálisan megnézem ezeket a helyeket. De holnap a munka frontján kell helytállni, tehát mára ennyit, kedves naplóm.
