„A mindent el kell kezdeni egyszer” mondat a pénteki bulira is vonatkozik. Életemben először voltam igazi „vállalati” bulin. Saját munkahelyemen is szokott lenni évbúcsúztató, ahol arra koccintunk mindig, hogy a következő év ne legyen sokkal rosszabb, mint az idei volt. És ez eddig még mindig bevált: nem lett sokkal rosszabb. Az itteni intézeti évbúcsúztatás egy komoly és egy komolytalan részből állt. A komoly részben délután minden teamnek be kellett mutatnia, hogy az idei évben miken dolgozott, mit teljesített és milyen eredményeket ért el. Nehéz volt előre elképzelni, hogy ez milyen lesz, mert akik már tavaly is itt voltak, azt mondták, hogy a bemutatkozásnak lényegre törőnek és egyúttal szórakoztatónak kell lennie.

Sorban kiállt minden csoport a többiek elé, és vagy egy ember, vagy többen megosztva elmondták a mondókájukat. Egyesek kvízzel, mások activity játékkal, vagy vicces képekkel támogatták meg a prezentációt. Azt, hogy miért nem a mi teamünk prezentációja lett a legjobb, majd egyszer máskor elmesélem. Most maradjunk annyiban, hogy a miénk lett a legrosszabb. Ma feltették az intranetre a délután során készült képeket. Na, most képzeljetek el több mint háromszáz fotót, amin csupa nevető, kacagó, röhögő arcot látni. Szóval elég jól sikerült délután volt.

Az igazi buli, a komolytalan rész, este volt. Hazajöttem átöltözni – és most volt is mibe, mert a már meglévő szép szoknyámhoz előrelátóan még otthonról hoztam egy szexuális felsőt. Az ember ugye sohase tudhatja, hogy ki jön el egy ilyen eseményre. Ugyanakkor persze az ember pontosan tudja, hogy ki: a kollégák, meg a házas- és élettársaik, valamint a gyerekeik. De azért egy szexuális felső nélkül nem érdemes egy ilyenbe belevágni. Az egyik főnöknőm például egy fekete keménykalapot vett fel, ami istenien állt neki, viszont a teremben nem volt még egy ember, akinek a fején el lehetett volna képzelni.

Volt fogadás vörös és fehér borral, ami alatt az ember körbe járt, és mindenféle ismeretlen feleségek és férjek nevét próbálta memorizálni. Ez az erőfeszítés egyébként teljesen felesleges, hiszen én például még a kollégáim némelyikének sem tudom a nevét. (Viszont határozottan többnek tudom, mint otthon. És ez nem biztos, hogy az én hibám.)

Aztán kezdődött a vacsora: svédasztal az ételekkel és litván asztal az evéshez. Megint az előétel kategória lett a győztes, a desszertek is csak a második helyre tudták felküzdeni magukat, és a főételek labdába se rúgtak. Nem is baj egyébként, mert mire előkerült a háromféle főétel (úgymint a már ismert párolt hal fehér mártásban, pulykamell és valami négylábú), addigra az ember már teletömte a hasát rafinált kis edényekbe applikált lazaccal, töltött hallal, zöldséggel és egyéb nem analizált előételekkel.

Amikor már mindenki nagyjából tele ette magát, elkezdődött a vicces rész. Ahogy ültünk az asztaloknál, csapatokat alkottunk. Mi megválasztottuk kapitánynak a főnöknőm tíz év körüli kisfiát, aki afféle európai gyerekként máris három nyelven beszél anyanyelvi szinten. A kapitány jelölte ki, hogy mikor ki szerepeljen a csapatból. Először nyelvtörőket próbáltunk mondani, persze nem a saját anyanyelvünkön, hanem valamilyen másikon. Elég sokat lehetett röhögni, ahogy valaki megpróbált hollandusul vagy épp magyarul elmondani valami őrületet. Aztán leghosszabb szavakat gyakoroltunk és mindig az anyanyelvű ember pontozott. Mindezek során megállapítottam, hogy az összes férfi kollégám jó humorú, kellemes és szórakoztató ember. (Mielőtt bárki találgatni kezdene, azt is hozzá teszem, hogy semmilyen esélyem nincs egyiknél sem.)

A vetélkedés után viszont besétáltam a karaoke csapdába – szintén életemben először. A kapitány kiküldött szerepelni, és az ugyan világos volt, hogy most indul a karaoke, de azt hittem, olyan lesz, ahol az eredeti énekes is énekel, és vele együtt kell. De nem. Hanem egyedül. Gyanútlanul kiválasztottam a listáról a nagyjából legkevésbé énekelhető dalt, és egyszer csak azt vettem észre, hogy állok a színpadon, kezemben egy mikrofonnal és próbálom énekelni a Bicska Maxit angolul. Aki ismer, tudja, hogy szeretek énekelni, csak nem tudok. Pláne nem zenekari alapra, szóval beférnék bármelyik tehetségkutató válogatójába. Végigküzdöttem magam a dalon, próbáltam énekelni, kivéve, amikor röhögtem magamon. De tudtam, hogy hozzájárultam a közösség jó hangulatához, mert nyilvánvaló volt, hogy ennél csak jobban lehet. És tényleg, nagyon beindult mindenki. Talán ekkor lett teljesen nyilvánvaló számomra, hogy többek között az a bajunk otthon, hogy iszonyú komolyan vesszük magunkat. Amikor például kiállt két, negyven és ötven közötti férfiember, és meglepően jó énekhanggal, ízlésesen, de mégis nagyon viccesen elénekelte Frank Sinatratól a Strangers in the night-ot, azon nagyon lehetett nevetni. Én rögtön elképzeltem, hogy otthon a Tudjukki és a Tudjukki egy ilyen eseményen ezt bevállalja. Teljesen lehetetlen. Vagy a gyakornokok kórusa (behelyettesítve otthon a fiatal kutatókkal), amint az I will survive című örökzöldet nyomják, és a nézőtér velük énekel.

A karaoke után lassan elkezdtek a családosok elszállingózni, a maradék pedig táncolni. És akkor teljesen evidens módon én is beálltam (jó, fogyasztottam egy kis ráerősítő konyakot is). Hihetetlen jó érzés volt. A főnöknőm, az igazgatónő, két-három férfi kolléga, a fiatal gyakornok lányok – és egyikünk sem félt, hogy oda a tekintélye. Ezen az estén többet táncoltam, mint eddigi életem során összesen és kevesebb gátlás volt bennem, mint bármikor. Éjjel egy óra körül sétáltam haza a frissen hullott hóban, kezemben egy zöld, gázzal töltött lufival. Elég komolytalan leszek itt lassan.

https://www.youtube.com/watch?v=nHuko5BCFzA