Kelet-északi történetek

Régen nem írtam, mert valójában nagyon egyformán telnek a napok. A hétvégére meg is fogalmazódott bennem, hogy ami a leginkább nyomasztó dolog itt, az az egyhangúság. Valószínűleg szerencsém volt egész életemben, hogy nem kellett olyan munkahelyen dolgoznom, ahol minden nap egyforma. Még amikor diákként fizikai munkát végeztem, az is változatos volt. Ez az itteni tevékenységemre sajnos nem mondható el. Hihetetlen gyorsan elrohannak a napok, néha azt sem tudom, milyen nap van, és minden este ugyanazzal a „dolgoztam keményen, de sehova sem jutottam” érzéssel megyek haza.

Persze nem javít ezen a szabadidőm eltöltése sem. Nagyon örülök, hogy heti háromszor eljutok edzésre, ugyanakkor annak is megvan a maga monotóniája. Mivel sosem sportoltam rendszeresen, csak neves sportolók írásaiból ismerem az edzések egyhangúságát. Tulajdonképpen azzal szórakoztatom magam, hogy titokban, fél szemmel figyelem a többieket. Tényleg elképeszt az az elszántság, amivel valaki felszáll a futópadra és egy óra múlva száll le róla. Vagy a különféle erősítő gépek használói, amint százszor is megcsinálnak egy mozdulatot. Úgy tűnik többségük csak afféle hobbisportoló, mint én, de mégis komoly edzéstervvel érkeznek: füzetbe, vagy egy lapra van leírva minden egyes gyakorlatuk. Persze van, amikor kicsit lazsálnak. Kedvencem az a lány, aki a minap vagy negyedórát hevert a gépek mögött egy sarokban. Azt hittem pihen, vagy nincs jól, de valójában telefonált. Amikor befejezte, akkor szorgosan folytatta a kétszáz felülést ott, ahol abba hagyta.

Külön kaszt a súlyemelők csoportja. Állok egy cross-traineren mondjuk, háttal a teremnek és ritmikus sóhajokat és nyögéseket hallok a hátam mögött. Tudom – mert teljesen műveletlen nem vagyok –, hogy a nehéz súlyok emelgetése megfelelő légzést kíván, a hanghatások meg talán ezzel függenek össze. Jellemző rám, de mindig az jut eszembe, hogy otthon, az asszonnyal is ilyen átéléssel nyögnek és sóhajtoznak-e. Ráadásul időnként eldobják, elejtik a baromi nehéz súlyokat. Állandóan azon aggódom, hogy magukra ejtik és megsérülnek, de ez valószínűleg csak az én parám. Vannak olyan gépek, amik a csípő és a fenék edzésére valók. Ezt jellegzetesen lányok használják. Egy bizonyos, nagyon formás, nagyon csinos és vékony típus, aki nyilván úgy gondolja, hogy csupán a feneke szorul még némi korrekcióra. Ők fél órát állnak ezen a cuccon és konkrétan jobbra-balra mozgatják a feneküket, ebből áll az edzésük. Kipróbáltam, halál unalmas.

Én igyekeztem változatos edzéstervet összeállítani magamnak. Ráadásul a minap elmerészkedtem a terem egy olyan végébe, ahol még soha nem jártam (iszonyú nagy terem ez és tele nagyon sok géppel), ahol izgalmas hasizom erősítő gépeket fedeztem fel. Kicsit szerencsétlenkedtem az egyiken, de önszántából oda jött egy edző lány és megmutatta, hogy mit kell csinálni. Azóta az a gép a kedvencem. Aztán felfedeztem az evezőpadot is, amit szintén nagyon megszerettem. Amikor általános iskolás koromban sportolni szerettem volna, mindig az evezésre vágytam. Apró probléma csupán, hogy víziszonyom van és elevickélek ugyan a vízben, ha a közelben van a medence széle, de azt úszásnak nem lehetne nevezni. Viszont egy ilyen evezőpadon minden további nélkül boldogan lehúzok két kilométert és elégedett vagyok magammal.

Mindenféle órákra is lehetne járni, akármikor be lehetne állni. Én viszont élvezem az individuális kalandozást, és inkább csak messziről pillantok oda a másik teremre. Különben is van valami nagyon kemény edzés, aminél az edző nagyon pattogósan és hangosan kiabál, na attól konkrétan még félek is, pedig nem is vagyok ott. Azért a minap meglepődtem, amikor az öltözőben egy nyolc év körüli kislány bokszkesztyűnek látszó tárgyakat és egyéb védelmi felszereléseket szedett elő a hatalmas táskájából, de kiderült, hogy kick-box is van, amire persze lányok is járhatnak. Összességében tehát jó ez az edzőterem, szeretek oda járni, de valójában én magam is az elszánt küzdő arckifejezésével állok neki egy-egy gyakorlatnak. Bőszen számolom, vagy mérem az időt, szóval pont olyan megszállottnak látszom, mint a többiek. Valószínűleg ezt másképp nem is lehet csinálni.

Jó lenne hívőnek lenni, de eddig minden vallás a gonosz arcát mutatta meg nekem.

Jó lenne alkoholistának lenni, de sajnos ismerem a másnapot és a végét is.

Jó lenne kicsit butábbnak lenni, de nem tudok visszavenni.

Jó lenne kicsit okosabbnak lenni, de amit eddig nem gyűjtöttem be, az már nem fog menni.

Jó lenne (legalább) 10 évvel fiatalabbnak, 10 kilóval könnyebbnek lenni és legalább 1 diplomával kevesebbel rendelkezni. De hiába akarnám letagadni.

Jó lenne egy szép barbi babának lenni, de a szüleim elrontották és már nincs kin számon kérni.

Jó lenne férfinek lenni és élvezni mindazt az előnyt, ami ebből származik, de lélekben nem vagyok az.

Jó lenne beteljesíteni az álmokat, vagy képesnek lenni lemondani róluk. Ezt még tanulom, hátha. .

A héten leginkább szorgosan dolgoztunk, mint apró fogaskerekek a nagy gépezetben. Néha csikorogtunk, akadoztunk, akkor jól pofán öntöttek egy kis olajjal és már ment is tovább minden rendesen. Ha valaki némi elégedetlenséget próbál soraimból kiolvasni, nem nagyon téved. A sok szokatlan és számomra új munkamódszer és munkaszervezési megoldás közül talán a legkevésbé elviselhető a dolgok örökös befejezetlensége. Amikor azt hiszed, hogy valamit elvégeztél, benne van az igyekezeted, meg a legjobb tudásod, akkor két nap múlva visszakapod ezer megjegyzéssel, hogy hol változtass rajta. Ez tényleg nem hiúsági kérdés, hanem inkább a „csináltam valamit” érzés hiánya. Ettől aztán sokat dolgozom, nagyon elfáradok, de nem jutok el a kielégülésig.

A jó hír az, hogy elmúlt a mínusz fokok ideje, átléptünk a plusz fokokba, viszont nem süt a nap – valamit valamiért. Pont mire megszerettem a cuki kis bojtos sapkámat! Még jó, hogy a múlt héten csak szemrevételeztem az elektromos fűtőtesteket (mélyen árleszállítva), de nem vettem egyet sem. A lakásban egyenletes 20 fok van, akármi történik is odakint, és ha eddig kibírtam, nyilván a közelgő tavasz sem lesz sokkal rosszabb. Rohamos gyorsasággal hosszabbodnak a nappalok, az egy hónappal ezelőttihez képest nagyjából két órával hosszabb a nappal ideje. Aki figyelt földrajz órán, és nem amőbázott, vagy Verne Gyulát olvasott a pad alatt, az azt is érti, hogy itt északon miért nő az otthonihoz képest gyorsabban a nappali órák száma. Ez egyébként nagyon jó, mert egy hónapja sötétben indultam és sötétben értem haza, most világos van már reggel is, meg a munka végeztével is. Remek új gépeket fedeztem fel az edzőteremben, de erről majd – összeszedve a múltkor kimaradt érdekességeket –  legközelebb írok.

Most értelmes mondanivaló híján, több képet küldök nektek.

Amikor már tudtam, hogy itt töltöm a telet, persze mindenfélét elolvastam. Megtudtam tehát időben, hogy errefelé igen hideg a tél és a mínusz 20 fok még a normális kategórián belül van. Mivel mindenre azt mondják, hogy fejben dől el, úgy döntöttem, ez nekem kutyafüle, én nem fogok fázni. És ehhez eddig vitézül tartottam is magam. Persze az elhatározás kevés, felszerelés is kell. Leírom hát, hogy hogyan öltözködöm. No meg persze hogyan öltöznek a többiek, a helyiek.

Határozottan állíthatom, hogy a legfontosabb a cipő. Rengeteg cipőbolt van itt és elképesztő választék. Persze október óta, mióta itt vagyok leginkább csizmák és egyéb téli cipők kelletik magukat. Szóval a cipő legyen bőr, belül szőrmés, kívülről vízhatlan, a talpa megfelelően recés és érjen jóval boka fölé. Vettem egy ilyet és szerintem életemben nem volt még ilyen kényelmes és meleg cipőm. Akármilyen hideg is volt, egy pillanatig sem fázott a lábam. Most, a nagy szezonvégi (ezen azért nevetnem kell, tavaly még márciusban is tél volt állítólag) árleszállításokon mindig megnézem a kínálatot és annyi hasonló, gyönyörű modell van, hogy kísértést érzek téli cipők bespájzolására. Csak az a gond, hogy egyrészt haza kell majd valahogy vinni a többi pár kiló holmival, másrészt előre sajnálom, hogy otthon majd szétmarja a só. Ez itt nem jellemző, mert itt sót legfeljebb a levesbe tesznek, nem a hóra.

A következő kérdés a kabát. Én jól elvagyok a pár éve vett sokzsebes, sportos kabáttal, de a boltokban most leginkább fényes külsejű, hosszú pufikabátokra próbálnak rábeszélni. Ez velem nem fordulhat elő, így a kabátosztályokat nem szoktam megnézni. Viszont kapucni mindenképpen kell, mert azt bizony mindenki a fejére húzza. És itt a sapka kérdése. Igen, kell sapka. Igen, megadtam magam, megtaláltam és méltányos áron meg is vásároltam a város legviccesebb sapkáját. Csináltam is egy selfiet, hogy lássátok, milyen az, amikor még csak mínusz 15 fok van. A hidegebb időben újabb fokozatok lépnek életbe, a sapka, pulóver-kapucni mellett még a kabátkapucni és a kívül hordott meleg sál is szerepet kap.

A hidegnek leginkább kitett arcbőrt be kell kenni. Az ember egyrészt előveszi ifjúkori olvasmányait a nagy sarkköri felfedezőkről, másrészt eszébe jut, amit a lányától tanult. Hidegben felejtsd el a hidratálót! Mivel fókazsír nincs, valami zsíros krémet kellett keresnem. Krémügyben úgy döntöttem, hogy nem játszom az eszemet a márkákkal, megvettem a bolt legolcsóbb helyi termékét, ami növényi olajat és méhviaszt tartalmaz. Indulás előtt jó vastagon az arcomra és a számra kenem, és mivel igen jól felszívódik, pár perc múlva már nem is látszik, viszont nem csípi a hideg az arcomat. Ehhez már csak a megfelelő réteges öltözködés szükséges, és tényleg nem kell fázni.

A helyiek méltósággal viselik a telet. Az előbb leírtakhoz hasonlóan, sok réteg a testen, a fejen. A férfiak is hordanak sapkát (kevesen a jól bevált usankát, többen valami kötöttet) és ráhúzzák a kapucnit. Továbbá sálat és kesztyűt is felvesznek. A fiatal lányok persze dacolnak az idővel: sokan hordanak miniszoknyát és alatta csupán egy vastagabb harisnyát és a kabátjuk sem feltétlen hosszú. Az idősebb nők hosszabb kabátot, hosszú szárú csizmát, sapkát, kesztyűt hordanak. Viselnek irhabundát, sőt – állatvédők ne figyeljenek ide! – valódi szőrme bundát is. Sokan kifejezetten elegánsak.

A legelegánsabbak persze kocsit vesznek magukra és ajtótól ajtóig szállítják, vagy szállíttatják magukat. De azért nálam ketten is versenyeznek a legelegánsabb téli hölgy címért. Az egyik egy ifjú szépség, aki a minap az orrom előtt libbent ki egy kocsiból. Bokáig érő szőrme bunda volt rajta, kapucni is hozzáépítve persze. És nem ám ilyen kis szőrösökből volt összevarrva, hanem elég nagy állathoz tartozhatott eredetileg a bunda, mondjuk medvéhez, mert hosszú, nagy darabokból volt összeállítva. Magas sarkú csizma és a kabáttal harmonizáló szőrme kucsma egészítette ki a látványt. Holtversenyben vele áll az észt kolléganő, aki talpig fehérben közlekedik. Fehér irhabunda megfelelő kucsmával. Fehér meleg kötött sál kívül a kabáton. Fehér nadrág, ami közelről láthatólag egy sínadrág, de hogy ez kiderüljön, behatóan kell tanulmányozni (vagy megkérdezni róla a tulajdonost, mint én tettem), mert olyan finom anyagból van. És fehér csizma. Talán mondanom sem kell, hogy a külső burkolat alatt fehér kötött ruha és mintás, vastag fehér kötött harisnya rejtőzik.

Remélem, most már mindenki elhiszi, hogy itt a tél csupa móka és kacagás. Legalábbis annak, aki fejben így döntött és meg tudta venni a megfelelő felszerelést is.

Sokan kérdezik, hogy a munkán és a vacogáson kívül mivel töltöm itt az időmet. Nos, többek között egyik régi vágyamat valósítom meg: edzőterembe járok. Mondhatom, remek érzés. Nem csupán a kondíciójavulás, de az élettapasztalat miatt is. Elnézést azoktól, akik gyakorlott edzőterem-látogatók, nekik semmi újat nem mondok. Én azonban, mondhatom sokat tanultam ebből is.

Először is, már otthon is meglepett, de itt is, hogy vannak csak nőknek nyitott edzőtermek. Ezt a logikát sohasem értettem. Biztosan sokan úgy vélik, hogy zavaró egy ilyen helyen a férfiak jelenléte. Mit mondjak: engem még egyetlen kigyúrt testű fiatalember sem zavart, de a korombeli kicsit pocakosabbak sem, akik elszántan küzdenek a kilóik ellen. Akkor már előbb hoznak zavarba a negyven kilós csupa izom huszonéves lányok, akik kétszázszor képesek függeszkedésből vízszintesig emelni a lábukat arcrezdülés nélkül. Vagy az a távol-keleti hölgy, aki felszáll a futópadra, és csak akkor száll le róla, ha minimum Kyotoig elfutott.

De valójában egyáltalán nem zavar senkit a többiek jelenléte. Az edzőterem a világ legindividuálisabb helye. A legtöbb ember egyedül érkezik, egymagában végzi az edzésadagját. Láttam már olyat, hogy valaki odament egy ismerőséhez, kezet fogtak, üdvözölték egymást, majd ki-ki folytatta ott, ahol abbahagyta. Nem figyelik árgus szemekkel egymás teljesítményét, senki sem röhögcsél, ha egy két kilós súllyal alig tudsz megbirkózni, miközben melletted valaki a kétszázzal próbálkozik. Szóval, az aggodalmam, hogy nagyon ügyetlen és nevetséges leszek, teljesen felesleges volt. A kutya sem foglalkozik ezzel, így aztán saját ütemem szerint fejlődöm.

Azért vannak olyanok is, akik párosával jönnek. Előfordul, hogy egy (házas)pár érkezik. A férfi és nő elbúcsúzik egymástól, mintha csak dolgozni mennének és a következő két órában legfeljebb odaintegetnek egymásnak a terem két sarkából, ha véletlenül meglátják egymást. Időmérleget elemző szociológus kollégák figyelmébe ajánlom a jelenséget: egy pár mindkét tagja ugyanott tartózkodik, ugyanazt csinálja, de egész idő alatt semmi közük egymáshoz. „De jót edzettünk ma, anyukám!” – mondhatja hazafelé a férj. „Bizony! – válaszol az asszony – Olyan jó, hogy ugyanaz a hobbink.”

A másik fajta páros a szülő-gyerek. Apuka úgy látja, ideje elkezdeni, hogy kiskamasz fia, az a kis nyámnyila is olyan edzett legyen, mint ő.  Rááll a futópadra, de előtte a gyermeket is ráállítja egyre. A következő órában a fiúgyermek a következőket csinálja: beállítja a létező legnagyobb sebességre a gépet, ő maga meg terpeszben megáll a szerkezet két rögzített szélén és elmerülten nézi, hogyan rohan alant a gumiszalag tova. Esetleg beállítja a gépet 0,8 km/óra sebességre, ami éppen csak annyira gyors, hogy néha előrébb kelljen csusszantania a lábát, fejére tesz egy fülhallgatót és kiválaszt a gép képernyőjén egy nézhető tévéműsort. Még jobb az ügy, ha ezt egy biciklin ülve teheti.

Veszélyesebb a helyzet, ha apuka kissé túlsúlyos fiát hozta el azzal a feltett szándékkal, hogy most már aztán igazán! Ezért ő maga nem edz, hanem irányítja és felügyeli a gyermeket. Például beindítja számára a „nyomd ki ötvenszer a saját súlyodat” programot. A kísérlet persze eleve kudarcra van ítélve, hiszen nem ötvenszer, de egyszer sem. Akkor átviszi a dedet a „húzgáld a súlyt nagyon sokszor” géphez. Itt megfigyelhető némi előremozdulás, amennyiben apuka hajlandó a megmozdítandó súlyt viszonylag kicsire állítani. Sajnos azonban az edzetlenséget nem lehet egyszerre megszüntetni, így a húzgálás egyre lassúbb és egyre hosszabb szünetekkel történik. Na, ilyenkor jön, aminek jönnie kell. Nem a parázs családi veszekedés, mert itt fegyelmezett északi emberek élnek, hanem az, hogy apuka csalódott arccal levonszolja a fiút az uszodába, ahol ő maga végre elkezdhet edzeni, a gyermek meg elégedettel elnyúlik a meleg, bugyborékolós vizű gyerekmedencében.

Előfordul az anya-lánygyermek páros is. Ez azonban az előzőtől merőben eltérő helyzet. Ilyenkor a kamaszlány az, aki anyját elcibálta az edzőterembe, ahová ő már barátnői jóvoltából évek óta jár. Anyuka igen szófogadóan végzi az előírt edzésprogramot, nagyokat lihegve és szuszogva közben, mert sajnos a kamaszlányok anyukái már messze nem olyan fittek, mint amikor anno a szomszéd fiút megkergették. Ha a leánygyermek kissé eltávozik, hogy ő maga is megcsinálja az ötven lábemelését, akkor anyuka kissé bűntudatos arccal lelassít, majd leáll, de fél szemmel figyeli, hogy szigorú ellenőre mikor tér vissza. Ha mindkét fél türelme kitart, néhány hónap múlva határozott javulás mutatkozik, amennyiben anyuka már önszántából is átlépi az edzőterem ajtaját.

Írhatnék még a női öltöző titkairól, az uszodáról, az úszóedzőkről, a „mit csinálunk a szaunában?” nagy kérdéséről, de mára szerintem ennyi elég is. Heti háromszor járok ide, határozott örömmel. Még nem tudom, hogy otthon hogyan fogom ezt helyettesíteni. Igaz, az igazi sportemberek itt is a szabadban futnak mínusz 18 fok ide vagy oda.

Ebben a lakásban az a csodálatos, hogy ha süt a nap, a konyhától a hálószobán át a nappaliig körbe jár. Ilyen volt a hétvégén a lakás. Nagyon jól éreztem magam benne! Felhívom a figyelmet, hogy az eddig megmutathatatlan hálószoba is megmutathatóvá vált.

A szobákban aggodalmasan hajolnak az íróasztalok fölé a munkatársak, a folyosókon sápadt arccal sietnek és minden sarokban értekezlet van. Még mindig nehezen látom át a rendszert, mert miközben idei, pár hónap múlva megjelentetendő anyagokon dolgozunk, még mindig és már megint a 2015-ös munkaterven agonizálunk. Amikor megérkeztem, már akkor is az volt a program, hogy naponta legalább kétszer körbement egy két-három oldalas szöveg, amit ki-ki saját belátása szerint javított, majd a főnökség tovább javított, majd elküldték Brüsszelbe, ahonnan mondjuk egy hét múlva visszajött egy levél kíséretében, hogy a, b, c, d pontokon alakítsuk át. Azt hittem, az idén már idén lesz és mindenki beletörődik ebbe. De úgy néz ki, ez egyáltalán nincs így. Szerencsére vagy sajnos, a felvetődő kérdések jelentős részéről lövésem sincs (Hány konferenciát rendezzünk 2015-ben? A költségvetés rovataiból ide vagy oda csoportosítás milyen következményekkel jár a nemtudommire?), így ezekhez még csak hozzászólni sem tudok. Néha az az érzésem, megjárom még egyszer, hogy vonogatom a vállam bizonyos létfontosságú ügyekben. Másrészt viszont az elmúlt két hét alatt három témában is sikerült valami olyan egészen új megközelítést bedobnom, amivel kivívtam kollégáim tiszteletét, és tovább mélyítettem (egyik) főnököm irántam megnyilvánuló utálatát. Ezt pillanatnyilag egész jól viselem, de sosem lehet tudni, mivé fajulnak a dolgok.

Továbbá tényleg megérkezett a tél, a mínusz 13-15 fok minden reggel megvan. Esik is a hó, de ez alig észrevehető az utcán, mert folyamatosan takarítják. Így a járdák járhatóak és szárazak!, az úttesteken az autók és a rozogának látszó trolibuszok közlekednek, nem rágja szét az ember cipőjét a só, szóval nagyon menő dolog itt a tél. Lehet viszont, hogy be kéne szereznem egy sapkát. Ezen ma már egészen komolyan elgondolkoztam, de a boltokban valami ok miatt a sapkát aranyárban mérik, és sajnáltam rá a pénzt. Szóval, még az alternatív megoldásokon töröm a fejemet.

Ma egyébként kisütött a nap és sokat fényképeztem. Megpróbáltam a hideget fényképezni, ahogy Lina kérte tőlem. Ennek eredményeit láthatjátok.

Hamarosan (talán a hétvégén) írok rendes blogbejegyzést is, de az a helyzet, hogy nagyon beindult a munka. Nem is tudom pontosan, hogy éppen mihez szólok hozzá, és miről próbálok valami okosat kitalálni, mert - sajnos vagy szerencsére - minden mindennel összefügg. 

A következő két kép bizonyítékul szolgál arra, hogy nagyon-nagyon dolgozom. És senki ne higgye, hogy büntetésből kell a földön ülnöm! Aki jobban ismert tudja, hogy a világon mindenhol tudok dolgozni, kivéve egy íróasztalt.Ez a nehéz gyerekkorom következménye!

Utóirat: akit érdekel az Abigél projekt állása, annak annyit mondhatok, 1-1!

Ez a hét Dmitri Hvorostovsky jegyében telt. Aki még nem tudná, orosz operaénekes ő, baritonista, egészen jó helyeken szokott fellépni a világ operaszínpadain és mindehhez nagyon jó pasi. Rajongásom iránta régi keletű, még ha egyoldalú is. Együtt öregedtünk, ő is elhagyta már az ötvenet, de szépsége mit sem fakult, sőt. Pont így vagyok én is, legalábbis az előző állítás egy része tekintetében.  

Hétfő este egy kedves virtuális ismerőstől megtudtam, hogy Hvorostovsky koncertet ad Vilniusban szombaton. Nagyon izgatott lettem, mert arra nem számítottam, hogy valaha élőben is hallhatom és láthatom. Izgatottsági szintem amúgy is az egekben volt, mert három hónap itt tartózkodás után végre találtam egy hímnemű lényt, aki megmozgatott bennem valamit. Aki a szomszéd megvesztegethetetlenül barátságtalan macskájára gondol, az nem téved nagyot, de erről most legyen elég ennyi.

A következő két óra azzal telt, hogy megpróbáltam interneten jegyet venni a koncertre. Biztos az izgalomnak tudható be, de eleinte csak litván nyelvű honlapokat találtam. Ez érdekes tapasztalatokkal járt, ugyanis néhány adatot ki kellett volna töltenem a regisztráció miatt. De folyton elégedetlen volt velem a gép. Ami nem csoda, mert amikor megtaláltam az angol nyelvű oldalt is, kiderült, hogy a vezetéknevem helyére az email címemet írtam, a hazai telefonszámom meg formátumában nem egyezett a gép keresztnévről alkotott fogalmával. Nagy kínlódással lett angol nyelvű honlap, regisztráció, és juhé! Jegyrendelés. Amikor ki akartam a bankkártyámmal fizetni, akkor újabb nehézség támadt, holmi biztonsági kódot kellett volna megadnom, amit tuti, hogy nem kaptam a banktól, legalábbis nem tudok róla. Így inkább csak lefoglaltam a jegyet azzal, hogy egy jegyirodában átveszem.

Eddig csak a szokásos szerencsétlenkedés zajlott, de a jegy átvétele már Örkény tollára illene. Elmentem kedden munka után a legközelebbi jegyirodába, ami történetesen egy színház pénztára is volt. Öt perccel előadáskezdés előtt. A mögém besorakozókat udvariasan előre tessékeltem, de ez máshogyan szocializálódott nép, mondták menjek csak, én voltam itt előbb. Átadtam a néninek a foglalási papírt, amit hosszan tanulmányozott a számítógépet is igénybe véve. Majd közölte, hogy „too late”, mármint hogy késő. És pantomimmel tudtomra adta, hogy a jegyet már eladták. Az ÉN Hvorostovsky jegyemet! Kicsit kikeltem magamból, és magyaráztam, hogy az nem lehet, mert én ezt már kifizettem. Ez csúnya hazugság volt, hiszen ha ki tudtam volna fizetni, ide se kellett volna jönnöm. A néni a vállát vonogatta, és mondogatta: late, late. A mögöttem állók egy része feladta, hogy aznap este színházba menjen, csak egy lány maradt. Az ő segítségével megtudakoltam, hogy akkor ez most azt jelenti, hogy elfogyott a jegy? Dehogyis, mondta a néni, és megmutatta az aréna térképét, hogy válasszak szektort. Rámutattam ugyanarra a helyre, ahová eredetileg is ülni akartam, a néni meg kiállította a jegyet.

A hét további részében a jegy az asztalomon állt, hogy mindig lássam. És végre eljött a szombat. Az ebédnél egy másodpercig gondolkoztam, hogy rátehetem-e a fokhagymát a csirkére, de hamar rájöttem, hogy nem fokhagyma fogyasztásom a legfőbb akadálya annak, hogy Hvorostovskyval kölcsönössé váljon a rajongásunk, így rátettem. Innentől már csak apró malőrök történtek, mint hogy a törölközőm pont ezen a napon döntött úgy, hogy zuhanyozás után kék bolyhokkal borítja be az egész testemet, miknek leszedése nem kevés ideig tartott; hogy a busz elment az orrom előtt; hogy zuhogni kezdett az eső. De oda értem, ott voltam.   

A koncert maga profi, rendesen megcsinált dolog volt, de érzelmileg nemigen mozgatott meg. Ennek a fő oka az lehet, hogy lespórolták a kivetítőt. Na, most, egy sportarénában kivetítő nélkül, apró pálcikaembert látunk dalolni (szépen és megindítóan) és pózolni a messzeségben. Hvorostovsky sármja, szívdöglesztő mosolya és pillantásai a képzeletünkre voltak bízva. Mellesleg azért igencsak szólt a hangja, az nem okozott csalódást. A zenekar (A Kaunasi Szimfonikusok) szinte nagyobb élmény volt, mint szívem csücske. Feszes, pontos, sodró zenét adtak. Orosz szerzők operáiból és dalaiból állt a műsor, tényleg szép volt. Azért Hvorostovsky is megajándékozott egy felejthetetlen műsorszámmal. A ráadás ráadásaként énekelt el zenei kíséret nélkül egy vélhetőleg orosz ortodox egyházi éneket. Na, azalatt a három perc alatt valószínűleg nem vettem levegőt, ahogy a többi pár ezer jelenlévő sem. 

A mai évkezdő, sötét, álmos, lehangoló napon két szundikálás között megvilágosodásom támadt. Minden irodában áll egy doboz, ebbe dobjuk a papírhulladékot. A takarítónő rendszeresen kiüríti és a tartalmát elviszi a megfelelő szelektív gyűjtőhelyre. Én ma rájöttem, hogy a dobozomat elnevezem Abigélnek és minden pénteken beledobok egy a jövő hétre, vagy akár hosszabb távra vonatkozó kívánságot. Mivel az épületben rajtam kívül senki sem ért magyarul, nagyon bátor is lehetek.  Az év végén pedig kiderül, hogy Abigél melyik kívánságomat teljesítette.

Azért mentális állapotomért ne kezdjetek el aggódni: az iroda felszerelési tárgyai közül nem sorsoltam még ki az idei vőlegényemet.