Mivel tömeges igény mutatkozik arra, hogy további részletekkel szolgáljak a minapi vacsoráról, folytatom. A munkahelyről indultam két másik kollégával. Kocsival mentünk, mert úgy sokkal hosszabb és tovább is tart. És parkolóhelyet találni is nehéz. De elegánsabb, vagy nem tudom miért, de így alakult. Mivel itt én még egy rollerrel sem rendelkezem, rá vagyok utalva olyanokra, akiknek néhány kerékkel több van, mint nekem. Szóval, hétre kellett volna oda érnünk, de hét előtt pár perccel, száz méternyire az indulási állomástól még egy másfél sáv széles útra próbáltunk ráhajtani, amin minden irányban mindenki közlekedhet és kanyarodhat. Miközben én – hazai tapasztalatokból kiindulva – vártam, hogy mikor kerül ökölharcra sor, a kocsit vezető spanyol kolléganő megjegyezte, hogy tán késni fogunk. Görög kollégánk helyeselt, de megjegyezte, hogy nem baj, ennyi még belefér. Ebben a két mediterrán megegyezett, és én is hevesen helyeseltem, pedig mániákus pontosan érkező vagyok, de egy utas ne pofázzon. Főleg, mert Z. eközben igen ügyesen befurakodott a megfelelő sorba, igaz, hogy neki volt a legnagyobb és legerősebb kocsija közel s távol. Én mellette ültem, hátul meg, rögtön a két gyerekülés közé beszorítva az intézet, sőt valószínűleg a város legszebb pasija. Mint ezt a partin a jelenlévő görög nagykövetné találóan megjegyezte róla: mint egy ifjú görög isten. Göndörödő fekete haj, kicsit álmos fekete tekintet, kedves mosoly. És felvette a legszebb tengerkék ingét (ugye mennyivel egyszerűbb a férfiaknak öltözködni?!), és máris megistenesedett. Mielőtt bárki terveket szőne meglátogatásomról és D. közelebbi megtekintéséről, közlöm, hogy van egy helyi, igen csinos szőke barátnője és már kölcsönösen tanulják egymást anyanyelvét. Ezt egyébként onnan tudom, hogy kiderült, egy utcában lakunk, szinte szemben egymással, és amikor a vacsora véget ért, a kocsival érkező barátnő engem is haza szállított.
Természetesen, ahogy terveztük, el is késtünk. Már mindenki ott volt, de ha ilyen sokan késnek, lehet, hogy ők hiszik azt, hogy túl korán jöttek. Pezsgő volt, mint welcome drink. Bemutatkoztunk, pezsgőztünk és rögtön megvitattuk a politikai helyzetet. A litvánoknál most épp népszavazáshoz gyűjtenek aláírásokat, hogy ne lehessen külföldieknek eladni a termőföldet. Ezt ismerjük, mondtuk kórusban a jelenlévő negyedik kollégával, aki Romániából jött. A spanyol lány értetlenkedett, hogy mi a baj, azzal, ha külföldi földet vesz. Ilyenek ezek a nyugatiak (déliek), mindenkinek megengedik, hogy össze-vissza vásároljanak náluk. Megvitattuk a magyar Alaptörvény preambulumát, Orbánt, és a jövő évi választásokat. Majd asztalhoz ültünk.
A litvánokat nem elsősorban a konyhaművészetükért szeretjük. És még másodsorban sem. Szóval ettem már jobbat is. Voltak előételek, zöldek, sárgák, húsból lévők és halak. A főétel párolt hal volt valamilyen fehér mártással. A felszolgáló felszolgált és bort töltögetett. Végül kaptunk nagyon finom citromtortát és persze kávét, vagy teát, ki mit kért. Végig folyt a csevegés, én mennyiségileg a középmezőnyben foglaltam helyet. Érdekes volt és persze egyben fura is, hogy ezek a diplomaták ma itt vannak, öt éve New Yorkban, öt éve meg mondjuk Maliban voltak. És a világ összes politikusát ismerik személyesen. Így sok anekdotát hallottam és most már azt is tudom, hogy nagy valószínűséggel ki követi majd Barrosot az Európai Bizottság élén. De juszt sem árulom el, izguljatok az EU Parlamenti választásokig. Ahogy azt sem mutatom be, hogy milyen voltam a szép ruhában. Legyen elég annyi, hogy a már korábban megvásárolt szép fekete szoknyámhoz egy úgynevezett alkalmi felsőt vettem, amiben az a jó, hogy mosni nem lehet, csak tisztíttatni. Így az ember vagy egyszer veszi fel az életben, vagy kétszer annyit költ tisztíttatásra, mint amennyi az ára volt.
