Kelet-északi történetek

Az angyalkák mellett megjelentek az ördögök is nálunk. Tegnap reggelre az összes iroda (mármint azoké, akik angyalkáznak) tele lett kéretlen díszekkel. Volt, akinek több guriga wc papír lógott a lámpáiról, mások szilveszteri szerpentint kaptak. Az én íróasztalom így nézett ki:

Ma reggelre pedig az összes szék kint állt a folyosón, és nem lehetett közlekedni köztük,valamint személyre szóló titkos üzenetek tűntek fel itt-ott. Volt, akinek kissé átrendeződött a szobája, vagy furcsa helyről került elő a váltócipője.  Vannak azért olyan munkatársak, akik ferde szemmel nézik a játékot, de ők állítólag másban is kissé merevek.

És mielőtt valaki azt hiszi, hogy csak növesztjük a fenekünket, el kell mondanom, hogy év végi hajrában vagyunk.Az adminisztráció - ahogy mindenütt a világon - az utolsó számlák behajtásával foglalkozik, én két napot egy konferencián ültem, közben zúdítják rám a jövő évi elvárásokat. Az egyik lány, akivel fotózásról szoktam beszélgetni, azt mondja napi 12 órát dolgozik. Kissé nyúzottak vagyunk. Viszont minden nap tesz felváltva valaki valamilyen édességet, gyümölcsöt a közös konyha asztalára.

Ma egyébként lezárult az egész angyalka ügy. Megtudtam, hogy ki az angyalkám - hát, egyáltalán nem az, akire gondoltam. Összegyűltünk és egyenként elmondtuk, hogy mit kaptunk és tippeltünk, hogy ki lehet az angyalkánk. Voltak nagy nevetések közben, ránk is csukták az ajtót a nem játszó, ámde dolgozó kollégák. Az egyik ördög önbevallásos alapon meglett - mindenki teljes döbbenetére nem valamelyik vicces pasi, hanem egy helyes nő. A másik ördög nem fedte fel kilétét, így örökké találgatni fogunk.

Sokan ismerik a karácsonyi ajándékozásnak ezt a módját. Az ember kihúzza egy kollégája (vagy osztálytársa) nevét és megpróbál egy héten át kedves lenni hozzá, valamint ellátja apró ajándékokkal. De mindezt titokban, hogy ne jöjjön rá az illető (vagy legalábbis ne azonnal), hogy ki az ő titkos angyalkája.

Természetesen, ahogy várható volt, kihúztam az egyetlen olyan kolléganő nevét, akitől konkrétan félek. Vagyis lebénulok a jelenlétében és még az se jut eszembe, hogy mi a saját nevem. Ez gyakran okoz mulatságos pillanatokat, mivel nagyjából naponta háromszor kell(ene) vele kommunikálnom. Vagyis csak eleinte volt mulatságos – számára – (én például egyáltalán nem tudtam ezen nevetni), most már úgy látom, lassan kezd megsajnálni. Biztatóan mosolyog rám, ami a félelmemet egyáltalán nem csökkenti, viszont még zavarba is hoz. Olyan ez nekem, mint mikor Piszkos Fred mosolyog, ráadásul azt sem tudhatom, hogy most kavarja, vagy nem kavarja.

Szóval kihúztam a nevét (mint a gyufát) és most baromi kedves vagyok hozzá, már amikor nem menekülök el idő előtt. Kapott már tőlem titokban egy snájdig csoki mikulást az íróasztalára, trükkös módon eljutott hozzá a személyesen neki szóló, általam készített jókívánság-kártya, és készül már a végső ajándék: egy pendrive-ra feltöltve képek, zene és videó Budapestről, afféle kedvcsináló. Hátha egyszer kedve támad meglátogatni, ami kifejezetten magas prioritást élvez nálam. Vagy gondoljátok, hogy néhány elrettentő képet és cikket kellene inkább mégis feltöltenem?

És persze én is kaptam már cuki mikuláscsizmában finom édességet, és a minap a képernyőmre rögzítve találtam egy szép üvegszívet. Én az ajtómra ragasztott tacepaon köszöntem meg a titkos angyalkámnak. Sejtem ki lehet ő, de csak pénteken derül ki. Mindenesetre neki is készítek egy budapesti pendrive-ot. Többedszerre jövök rá, hogy tele kellett volna raknom a bőröndömet hungarikumokkal, hogy ilyenkor legyen mit előhúzni.

„A mindent el kell kezdeni egyszer” mondat a pénteki bulira is vonatkozik. Életemben először voltam igazi „vállalati” bulin. Saját munkahelyemen is szokott lenni évbúcsúztató, ahol arra koccintunk mindig, hogy a következő év ne legyen sokkal rosszabb, mint az idei volt. És ez eddig még mindig bevált: nem lett sokkal rosszabb. Az itteni intézeti évbúcsúztatás egy komoly és egy komolytalan részből állt. A komoly részben délután minden teamnek be kellett mutatnia, hogy az idei évben miken dolgozott, mit teljesített és milyen eredményeket ért el. Nehéz volt előre elképzelni, hogy ez milyen lesz, mert akik már tavaly is itt voltak, azt mondták, hogy a bemutatkozásnak lényegre törőnek és egyúttal szórakoztatónak kell lennie.

Sorban kiállt minden csoport a többiek elé, és vagy egy ember, vagy többen megosztva elmondták a mondókájukat. Egyesek kvízzel, mások activity játékkal, vagy vicces képekkel támogatták meg a prezentációt. Azt, hogy miért nem a mi teamünk prezentációja lett a legjobb, majd egyszer máskor elmesélem. Most maradjunk annyiban, hogy a miénk lett a legrosszabb. Ma feltették az intranetre a délután során készült képeket. Na, most képzeljetek el több mint háromszáz fotót, amin csupa nevető, kacagó, röhögő arcot látni. Szóval elég jól sikerült délután volt.

Az igazi buli, a komolytalan rész, este volt. Hazajöttem átöltözni – és most volt is mibe, mert a már meglévő szép szoknyámhoz előrelátóan még otthonról hoztam egy szexuális felsőt. Az ember ugye sohase tudhatja, hogy ki jön el egy ilyen eseményre. Ugyanakkor persze az ember pontosan tudja, hogy ki: a kollégák, meg a házas- és élettársaik, valamint a gyerekeik. De azért egy szexuális felső nélkül nem érdemes egy ilyenbe belevágni. Az egyik főnöknőm például egy fekete keménykalapot vett fel, ami istenien állt neki, viszont a teremben nem volt még egy ember, akinek a fején el lehetett volna képzelni.

Volt fogadás vörös és fehér borral, ami alatt az ember körbe járt, és mindenféle ismeretlen feleségek és férjek nevét próbálta memorizálni. Ez az erőfeszítés egyébként teljesen felesleges, hiszen én például még a kollégáim némelyikének sem tudom a nevét. (Viszont határozottan többnek tudom, mint otthon. És ez nem biztos, hogy az én hibám.)

Aztán kezdődött a vacsora: svédasztal az ételekkel és litván asztal az evéshez. Megint az előétel kategória lett a győztes, a desszertek is csak a második helyre tudták felküzdeni magukat, és a főételek labdába se rúgtak. Nem is baj egyébként, mert mire előkerült a háromféle főétel (úgymint a már ismert párolt hal fehér mártásban, pulykamell és valami négylábú), addigra az ember már teletömte a hasát rafinált kis edényekbe applikált lazaccal, töltött hallal, zöldséggel és egyéb nem analizált előételekkel.

Amikor már mindenki nagyjából tele ette magát, elkezdődött a vicces rész. Ahogy ültünk az asztaloknál, csapatokat alkottunk. Mi megválasztottuk kapitánynak a főnöknőm tíz év körüli kisfiát, aki afféle európai gyerekként máris három nyelven beszél anyanyelvi szinten. A kapitány jelölte ki, hogy mikor ki szerepeljen a csapatból. Először nyelvtörőket próbáltunk mondani, persze nem a saját anyanyelvünkön, hanem valamilyen másikon. Elég sokat lehetett röhögni, ahogy valaki megpróbált hollandusul vagy épp magyarul elmondani valami őrületet. Aztán leghosszabb szavakat gyakoroltunk és mindig az anyanyelvű ember pontozott. Mindezek során megállapítottam, hogy az összes férfi kollégám jó humorú, kellemes és szórakoztató ember. (Mielőtt bárki találgatni kezdene, azt is hozzá teszem, hogy semmilyen esélyem nincs egyiknél sem.)

A vetélkedés után viszont besétáltam a karaoke csapdába – szintén életemben először. A kapitány kiküldött szerepelni, és az ugyan világos volt, hogy most indul a karaoke, de azt hittem, olyan lesz, ahol az eredeti énekes is énekel, és vele együtt kell. De nem. Hanem egyedül. Gyanútlanul kiválasztottam a listáról a nagyjából legkevésbé énekelhető dalt, és egyszer csak azt vettem észre, hogy állok a színpadon, kezemben egy mikrofonnal és próbálom énekelni a Bicska Maxit angolul. Aki ismer, tudja, hogy szeretek énekelni, csak nem tudok. Pláne nem zenekari alapra, szóval beférnék bármelyik tehetségkutató válogatójába. Végigküzdöttem magam a dalon, próbáltam énekelni, kivéve, amikor röhögtem magamon. De tudtam, hogy hozzájárultam a közösség jó hangulatához, mert nyilvánvaló volt, hogy ennél csak jobban lehet. És tényleg, nagyon beindult mindenki. Talán ekkor lett teljesen nyilvánvaló számomra, hogy többek között az a bajunk otthon, hogy iszonyú komolyan vesszük magunkat. Amikor például kiállt két, negyven és ötven közötti férfiember, és meglepően jó énekhanggal, ízlésesen, de mégis nagyon viccesen elénekelte Frank Sinatratól a Strangers in the night-ot, azon nagyon lehetett nevetni. Én rögtön elképzeltem, hogy otthon a Tudjukki és a Tudjukki egy ilyen eseményen ezt bevállalja. Teljesen lehetetlen. Vagy a gyakornokok kórusa (behelyettesítve otthon a fiatal kutatókkal), amint az I will survive című örökzöldet nyomják, és a nézőtér velük énekel.

A karaoke után lassan elkezdtek a családosok elszállingózni, a maradék pedig táncolni. És akkor teljesen evidens módon én is beálltam (jó, fogyasztottam egy kis ráerősítő konyakot is). Hihetetlen jó érzés volt. A főnöknőm, az igazgatónő, két-három férfi kolléga, a fiatal gyakornok lányok – és egyikünk sem félt, hogy oda a tekintélye. Ezen az estén többet táncoltam, mint eddigi életem során összesen és kevesebb gátlás volt bennem, mint bármikor. Éjjel egy óra körül sétáltam haza a frissen hullott hóban, kezemben egy zöld, gázzal töltött lufival. Elég komolytalan leszek itt lassan.

https://www.youtube.com/watch?v=nHuko5BCFzA

Mivel tömeges igény mutatkozik arra, hogy további részletekkel szolgáljak a minapi vacsoráról, folytatom. A munkahelyről indultam két másik kollégával. Kocsival mentünk, mert úgy sokkal hosszabb és tovább is tart. És parkolóhelyet találni is nehéz. De elegánsabb, vagy nem tudom miért, de így alakult. Mivel itt én még egy rollerrel sem rendelkezem, rá vagyok utalva olyanokra, akiknek néhány kerékkel több van, mint nekem. Szóval, hétre kellett volna oda érnünk, de hét előtt pár perccel, száz méternyire az indulási állomástól még egy másfél sáv széles útra próbáltunk ráhajtani, amin minden irányban mindenki közlekedhet és kanyarodhat. Miközben én – hazai tapasztalatokból kiindulva – vártam, hogy mikor kerül ökölharcra sor, a kocsit vezető spanyol kolléganő megjegyezte, hogy tán késni fogunk. Görög kollégánk helyeselt, de megjegyezte, hogy nem baj, ennyi még belefér. Ebben a két mediterrán megegyezett, és én is hevesen helyeseltem, pedig mániákus pontosan érkező vagyok, de egy utas ne pofázzon. Főleg, mert Z. eközben igen ügyesen befurakodott a megfelelő sorba, igaz, hogy neki volt a legnagyobb és legerősebb kocsija közel s távol. Én mellette ültem, hátul meg, rögtön a két gyerekülés közé beszorítva az intézet, sőt valószínűleg a város legszebb pasija. Mint ezt a partin a jelenlévő görög nagykövetné találóan megjegyezte róla: mint egy ifjú görög isten. Göndörödő fekete haj, kicsit álmos fekete tekintet, kedves mosoly. És felvette a legszebb tengerkék ingét (ugye mennyivel egyszerűbb a férfiaknak öltözködni?!), és máris megistenesedett. Mielőtt bárki terveket szőne meglátogatásomról és D. közelebbi megtekintéséről, közlöm, hogy van egy helyi, igen csinos szőke barátnője és már kölcsönösen tanulják egymást anyanyelvét. Ezt egyébként onnan tudom, hogy kiderült, egy utcában lakunk, szinte szemben egymással, és amikor a vacsora véget ért, a kocsival érkező barátnő engem is haza szállított.

Természetesen, ahogy terveztük, el is késtünk. Már mindenki ott volt, de ha ilyen sokan késnek, lehet, hogy ők hiszik azt, hogy túl korán jöttek. Pezsgő volt, mint welcome drink. Bemutatkoztunk, pezsgőztünk és rögtön megvitattuk a politikai helyzetet. A litvánoknál most épp népszavazáshoz gyűjtenek aláírásokat, hogy ne lehessen külföldieknek eladni a termőföldet. Ezt ismerjük, mondtuk kórusban a jelenlévő negyedik kollégával, aki Romániából jött. A spanyol lány értetlenkedett, hogy mi a baj, azzal, ha külföldi földet vesz. Ilyenek ezek a nyugatiak (déliek), mindenkinek megengedik, hogy össze-vissza vásároljanak náluk. Megvitattuk a magyar Alaptörvény preambulumát, Orbánt, és a jövő évi választásokat. Majd asztalhoz ültünk.

A litvánokat nem elsősorban a konyhaművészetükért szeretjük. És még másodsorban sem. Szóval ettem már jobbat is. Voltak előételek, zöldek, sárgák, húsból lévők és halak. A főétel párolt hal volt valamilyen fehér mártással. A felszolgáló felszolgált és bort töltögetett. Végül kaptunk nagyon finom citromtortát és persze kávét, vagy teát, ki mit kért. Végig folyt a csevegés, én mennyiségileg a középmezőnyben foglaltam helyet. Érdekes volt és persze egyben fura is, hogy ezek a diplomaták ma itt vannak, öt éve New Yorkban, öt éve meg mondjuk Maliban voltak. És a világ összes politikusát ismerik személyesen. Így sok anekdotát hallottam és most már azt is tudom, hogy nagy valószínűséggel ki követi majd Barrosot az Európai Bizottság élén. De juszt sem árulom el, izguljatok az EU Parlamenti választásokig. Ahogy azt sem mutatom be, hogy milyen voltam a szép ruhában. Legyen elég annyi, hogy a már korábban megvásárolt szép fekete szoknyámhoz egy úgynevezett alkalmi felsőt vettem, amiben az a jó, hogy mosni nem lehet, csak tisztíttatni. Így az ember vagy egyszer veszi fel az életben, vagy kétszer annyit költ tisztíttatásra, mint amennyi az ára volt. 

Mindent el kell egyszer kezdeni. Úgy adódott, hogy a héten két társasági eseményen is részt vehettem. Az első, amikor az igazgatónőm három másik kollégámmal vacsorára invitált, ahol az előzetes bejelentés szerint nagykövetekkel és feleségeikkel, valamint helyi magas rangú politikusokkal kajálhattunk együtt, csak kisebb pánikot okozott számomra. A problémát elsősorban az jelentette, hogy nem tudtam, mit vegyek fel. Minden nő (Pfúj, ezt sztereotípia, ilyen nem mondunk!), szóval mindenki ismeri azt az érzést, amikor az embernek nincs egy rongya, amit felvegyen. Illetve csak rongyai vannak. Plusz cipőből is csak a hóálló, mínusz húsz fokra tervezett bakancsot szereztem be eddig. Mit viseljek egy csütörtök esti informális vacsorán nagykövetek és feleségeik társaságában? Annyit azért hiányos neveltetésem ellenére is tudtam, hogy nem kell elszaladnom nagyestélyit szerezni, elég lesz a visszafogott eleganciát magamra húzni. Megnéztem a szekrényemet, és úgy éreztem, a választék nem igazán megfelelő. Akkor arra gondoltam, hogy ide hívom a stylistomat (mert van nekem olyan is, de azt majd máskor mesélem el) Szentendréről, és szigorú felügyelete mellett beszerezzük a szükséges cuccot.  De objektív akadályok miatt nem tudott volna ide érni (elromlott a magánrepülője, vagy mi), így egyedül próbálkoztam.

Néhány meghitt órát töltöttem tehát az egyik legnagyobb bevásárló központban, ahol egyébként külső kényszer nélkül szívesen bóklászom. De a külső kényszer most a nyakamon ült, vagy a próbafülkék tükreiben és pofákat vágott rám, meg röhögött csúnyán, amikor szebbnél szebb holmikat húzgáltam magamra. A dolgot nehezítette, hogy minél beljebb haladtam a bevásárló központba, annál erősebben irritálta fülemet egy ellenszenvesen mutáló pattanásos bariton hang, továbbá számos cuki fenékriszálós kislányhang. És valóban: helyi gyerek-sztárok adtak előadást a lelkes közönségnek. A tett színhelyére érve, amikor a hanghoz már látvány is csatlakozott, éreztem, hogy ennek nem lehet jó vége. Vagy most rögtön megfutamodom a duplán nehezített feladat elől, vagy rövid úton végzek: magammal, a nyávogó kislányokkal vagy a vásárlással. És láss csodát: a külső kényszer nevű szörny megadta magát az ifjú tehetségeknek. Bevetettem magam az aktuális üzletbe és miközben közismert karácsonyi dalokat visongtak odakint, én gyors szemrevételezés után azonnal megtaláltam a megfelelő ruhadarabokat, felpróbáltam és már húztam kifelé. A jelmezem tehát megvolt a másnapi vacsorához, és büszkén jelenthetem, mind stílusában, mind színvonalában megfelelt az elvárásoknak. Aznap este már csak a magyar választási rendszert, plusz napjaink magyar politikai ámokfutását kellett megtanulnom angolul, mert úgy sejtettem, lesz, aki rákérdez. (És úgy is lett.)  

Ja, és leesett a hó!    

Az első hó.

Az első hógolyó.

Az első cél.

Az első mellélövés.

Az első találat.

Az első álmodozás.

Az első álom.

Az első felébredés.

Az első hó.

Régen írtam már ide a blogra, de mostanában semmi vicces nem történik. Sok volt a héten a munka és örültem, amikor végre haza értem. Tehát azt gondoltam, hogy most lakásbemutatót tartok. De még mindig csak belülről, mert kívülről elég elvarázsolt ez a ház.

Tehát itt jön a főhadiszállásom: a nappali.
És este is, amikor villanyt kell gyújtani.

Itt a konyha, ahol otthoni szokásaimnak megfelelően dolgozni is szoktam, amikor sok helyre van szükségem.

És itt a polc, amiből a figyelmes néző következtethet arra, hogy milyen kajákat fogyasztok.

És a világ legkevésbé romantikus hálószobáját is lefényképeztem, de azt nem teszem ide, mert minek. :-)

Nevek a helyi Terror Háza falán

A minap ismét meglátogatott a főbérlőm, de most nem az asztalost hozta, hanem a férjét. Be akarták gyűjteni ugyanis a lakbért, meg a közüzemi számlák díját. (Ezek szerint már egy hónapja lakom itt, ez szinte hihetetlen.) Mialatt az asszony leolvasott, felírt és számolt, én a férjjel beszélgettem. Nyelvészprofesszor az illető, kelet-európai értelmiségi lyukas zokniban – nem is akarok erről többet mondani. Viszont ha már itt volt, rákérdeztem a Gipsz Jakab kérdésre. Mármint arra, hogy hogyan mondjuk litvánul fent nevezett személyt. Az volt ugyanis eddig a megfigyelésem, hogy általában minden név végződése -as, -is, vagy -os. És valóban. Megtudtam, hogy a litván igen archaikus indo-európai nyelv, ragozó is ráadásul, így a hímnemű szavak tényleg mind így végződnek. Külföldi eredetű nevek esetén kénytelenek hozzá toldani ezt a végződést, mert egyébként nem tudnák ragozni. Tehát például Presidentas Clintonas alanyesetben a neve Clintonnak. Visszautalva  minapi viccelődésünkre a facebookon Évával, Jakobas és Kartonas Gipsas lehettek a litván gipszkarton manufaktúra megalapítói.

Már írtam arról, hogy milyen sokan beszélnek itt oroszul. Negyvenkét éves itteni kolléganőm elégedetten mesélte, hogy előző este egy moszkvai színház vendégjátékát látta, és milyen nagy élmény volt. Arra a kérdésre, hogy értette-e nyelvileg, elég bután nézett, mert olyan abszurd volt a kérdés. Persze hogy értette, 8 éves korától az orosz úgy volt második nyelv az iskolában, hogy nem hobby szinten tanulták. Gyorsan számolni kezdtem, 1979-ban lehetett nyolc éves, akkoriban nem a Szovjetunió összeomlására játszhattak a tanárai.

Egyébként Tomas Venclovánál olvastam, hogy míg a lettek és az észtek tüntetőleg igyekeztek nem megtanulni oroszul, a litvánok nem így próbálták nemzeti öntudatukat őrizni. Mivel ez az ország egész történelme során hol svédnek, hol lengyelnek, hol orosznak számított, hol meg ő kebelezte be a környező területeket, nagyjából mindenki, aki megfordult itt, hozta a saját nyelvét. A hódítók és a meghódítottak nyelvét beszélni praktikus dolog a litvánok szerint. Persze Vilnius egy kicsit kivételes Litvánián belül is. Az, hogy Lengyelországhoz, Oroszországhoz, vagy Litvániához tartozzon-e, még olyankor is tudott vita tárgya lenni, amikor az ország többi részének sorsa nagyjából rendezett volt. Nacionalistább hazafiak ezért Kaunast litvánabbnak is tartják ennél a sok száz éve multikulti városnál.

Az ember fáradtan hazatér a munkából, hátán cipeli a bevásárolt kaját, és az előszobában egy asztalosnak látszó embert talál. Ezt onnan lehet sejteni, hogy egy elektromos fűrészt lóbál a kezében. Sokára derül ki, hogy tényleg asztalos, mert leginkább beszél. Mivel nincs közös nyelvünk csak sejtem, hogy mielőtt, miután és miközben dolgozik, mindent elmagyaráz. Viszont minden második mondatában ott van az, hogy gipszkarton. Lehetséges lenne, hogy litvánul is gipszkartonnak hívják a gipszkartont? Ez olyan abszurd, hogy akár igaz is lehet. És néha fűrészel, vagy ragaszt, vagy kalapál, de leginkább áll a szerszámmal a kezében és magyaráz.

Nem, nem őrültem meg és nincsenek rémálmaim. Hanem azt történt, hogy meglátogatott a főbérlőm egy asztalosnak látszó ember társaságában. Már a múltkor is jöttek, de akkor előre bejelentették és mire hazaértem, távoztak is. Nagyot nőtt az életszínvonalam, mert például felszereltek egy fogast. Pedig már azon gondolkoztam, hogy saját kezűleg verek be két szöget a falba, hogy a kabátom lógjon valamin. Én a múltkor könnyelműen azt írtam az internetes kérdésre, hogy bármikor jöhetnek szerelni. Mert nagyon szeretnének még ezt-azt meg/felszerelni. Végülis ez ellen nem lehet kifogásom, ma is lett küszöb a fürdőszoba ajtajánál, ami máris sokkal jobb érzés. De arra nem számítottam, hogy fél hétkor még ezerrel csinálják. A pasas áll, azt mondja gipszkarton, a főbérlő bólogat, néha biztatóan felém néz és elmondja oroszul, hogy már csak fél órát maradnak. Amiből persze másfél óra lesz, és közben egyre többet gondolok arra, hogy nagyon jó lenne bemenni a vécébe. Vagy legalább enni valamit. Elérhetetlen vágyak: nagy szerszámos dobozokon, fűrészeken és titokzatos zacskókon, ja meg fűrészporon kellene átgázolni hozzá. Átöltözni legalább lehet, mert a hálószobában semmi fejlemény nincs. Aztán már csak össze kell takarítanom. Ez persze nem Svájc, ahol biztos nem szabad este nyolckor porszívózni, de azért aggódom, hogy mindjárt rám törnek a szomszédok, hogy nem tudják nézni tőlem rendesen a Barátok közt-et vagy valami hasonlót. Pjáty minutocski – fogalmazgatom magamban,hogy mit fogok mondani, de a szomszédok hallgatnak. Lehet, hogy  tisztára megkönnyebbülés a porszívót hallgatni az elektromos fűrész, meg a pasas után. És persze gipszkarton.

A minapi nagy székelyföldi körülállásról jutott eszembe, hogy errefelé is volt nevezetes emberlánc, csak nem leválasztó, hanem összekapaszkodó. 1989. augusztus 23-ra, a Molotov-Ribbentrop-paktum aláírásának ötvenedik évfordulójára szervezte meg a már működő ellenzék a még létező Szovjetunión belül. A Molotov-Ribbentrop-paktum azzal ajándékozta meg a Balti államokat, hogy a II. világháború után, hipp-hopp besorolódtak a „szövetségbe forrt szabad köztársaságok” közé. Nyomatékosítsuk: nem „csupán” megszállták őket, hanem egy az egyben a nagy birodalom részévé váltak annak minden konzekvenciájával együtt.

Valahogy nehezen tudtak ebbe a ténybe belenyugodni, a partizánharcok el is húzódtak az ötvenes évek közepéig. (Aki még nem tette, olvassa Sofi Oksanen észt-finn írónő könyveit. Ezekről is ír, meg egyáltalán: nagyon jó.) Szóval szépen eltelt ötven év, és úgy gondolták a három ország lakói, hogy valahogy ki kéne fejezni közös vágyukat, sőt követelésüket a függetlenség iránt. Így alakult ki a gondolat, hogy a nevezetes napon alakítsanak egy élőláncot a Vilnius, Riga és Tallinn közötti közel 600 kilométeres szakaszon. És megszervezték, megcsinálták. Egyes források szerint kétmillió, mások szerint két és félmillió ember alkotta. Úgy, hogy a három országnak együtt volt nagyjából hétmillió lakosa. Van még mit tanulnunk.