Kelet-északi történetek

De mielőtt valaki meggyanúsítana, hogy alkoholista lettem, azonnal tisztázom, hogy felsőbb utasításra tettem. Ma az egész intézet részére kötelező közös program volt. (Azért a nagyfőnökök nem voltak jelen, szóval kicsit arra emlékeztetett a dolog, mint amikor az iskolában tanári értekezlet van és a nebulók valami jó kis tanórán kívüli programmal ütik agyon az időt.)

Délelőtt tréning volt, továbbképzést kaptunk az outlook levelező rendszer használatáról. És mielőtt valaki azt hiszi, hogy ez igazi időpocsékolás, el kell mondanom, hogy nagyon sokat tanultam. Ez az egész arra példa, hogy az általunk használt egyre okosabb kütyük és számítógépes programok lehetőségeinek töredékét használjuk ki. Bill Gates meg szeretne még jobban meggazdagodni és el akarja adni nekünk a még újabb programokat. Így aztán rá akarnak szoktatni minket arra, hogy használjuk is, ha már megvan. Szóval, kiderült, hogy sok egészen értelmes dolgot lehet csinálni a rengeteg emaillel, amit naponta kapunk. Elhangzott a legkézenfekvőbb megoldás, hogy mindet azonnal kitöröljük, de abban elég hamar megegyeztünk, hogy talán ezt mégsem.

A továbbképzés után ebédeltünk, és csapatokra oszolva városismereti játékot játszottunk. Hat szobrot, vagy nevezetes helyet kellett megtalálni a város különböző pontjain, lefényképezni a csapattagokkal, és beküldeni telefonon a képet a központba. Minden feladat többé-kevésbé rejtélyesen volt megadva. Kellett hozzá helyismeret, de logika is. Örömmel jelenthetem, hogy nem a mi csapatunk lett az utolsó. Úgy adódott, hogy olyan csapatba kerültem, ahol két helyi lány is volt, akik ráadásul iszonyú ambiciózusak és nagyon nyerni akartak. (Már ez is olyan vicces volt: látni fiatalkori magamat az ő képükben.) Az első három feladatnál erre még jó esélyünk is volt, de a negyediknél visszaütött a helyismeret. A csapat spanyol tagja állította, hogy ő tudja, hogy mi a negyedik feladvány, mert véletlenül ott a lakása vele szemben. De a helyi erők nem hitték el, hogy egy alig pár hete itt lévő ember jobban tudja, mint ők, így valami más objektumot fényképeztünk le. Az ötödik feladvány vicces volt. Egy szabadtéri múzeumnak is beillő városnegyedben (Užupis, a helyismerettel rendelkezőknek) ahol húsz négyzetméteren kb. negyven műalkotás volt, ki kellett volna találni, hogy mit kell fényképezni. Na, itt vacakoltunk el egy órát, mert a világon minden lefényképeztünk, csak pont azt nem, amit kellett volna. A hatodikat meg tudtuk ugyan hol van, de lemerült az egyetlen okos telefonunk, a többieknek meg csak buta telefonja volt. Így aztán visszatértünk a főhadiszállásnak kinevezett étterembe, ahol még egy kis tortát, csokit, kávét fogyasztottunk. Közben sokat röhögtünk, főleg, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy már nem a győzelemre hajtunk.

De az egészet nem csak azért mesélem, hogy látható legyen, milyen módon lehet egy intézményben egymással megismertetni és összehozni embereket. Hanem azért is, hogy bemutassam: megint kissé hülye voltam. Valami rejtélyes oknál fogva úgy véltem, hogy épp ma kell szépen felöltöznöm és a csini szoknyámban meg a magas sarkú csizmámban elindulni otthonról. Na, most, aki loholt már macskaköveken magas sarkúban, nála 25-30 évvel fiatalabb, igen elszánt emberek után keresztül egy városon három órán keresztül, az tudja, miről beszélek. Akinek meg nem volt ilyen szerencséje, képzelje el. Ráadásul tényleg volt helyismeretük, így egészen elképesztő módon, udvarokon és rejtett kapualjakon át rövidítettük le az utat. Teljesen elszédültem egy idő után, mert a legváratlanabb helyeken keveredtünk ki a kis utcákból. Ez a város tényleg egy labirintus! Szerencsére megkaparintottam a feladatlapokat, így ha majd lesz időm és energiám, normálisan megnézem ezeket a helyeket. De holnap a munka frontján kell helytállni, tehát mára ennyit, kedves naplóm.  

De nem is így kezdődött. Hanem úgy, hogy még az első héten, amikor szállodában laktam, magamtól megtaláltam az egyik legtutibb helyet a városban, a Šnekutist. Később kiderült, hogy az alternatív térkép (az, amit helyi fiatalok állítanak össze, és olyan helyeket is javasolnak, amik a normál útikönyvekben nincsenek benne. Csupa rejtett, kevésbé ismert zugot, ahol a helyiek jól érzik magukat.) is ajánlja.  De én büszke lehetek magamra, mert minden segítség nélkül eljutottam oda. A második szállásom ugyanis egy elvarázsolt házban volt, és amikor beköltöztem, azonnal láttam, hogy az udvarról egy olyan hely nyílik, amibe feltétlenül be kell menni. És így tettem. A budapesti romkocsmák hangulatához hasonló.  Egy hosszú helyiség, az első felében sört mérnek, a második fele vendégtér, hátul meg a konyha. Pince is van, de azt még nem fedeztem fel. Az egész kicsit lepukkant, kicsit koszos, mindenféle elképesztő bútorral és tárggyal telezsúfolva. 

A helyiség mindig dugig van, persze fiatalokkal. Első alkalommal két sakkozó fiatalembert kértem meg, hogy leülhessek hozzájuk a sörömmel. Megengedték, ki is faggattak, hogy honnan jövök. Lehet enni helyi specialitásokat: kocapörcöt, sült malacfület, fasírtszerű húspogácsát,prézli nélkül, meg olyan ősi litván ételeket, mint például a kijevi csirkemell és hasonlókat. A kaját nagy kondérokban olyan külsejű asszonyok állítják elő, akikek a  szovjet úttörőtáboros filmeken láthattunk. A keményített magas szakács sapkájuk, meg a fehér köpenyük is olyan. A hely egyik nagy attrakciója a vagy tízféle különleges sör, kis helyi sörfőzdékből, csapoltan, jéghidegen. A másik attrakció maga a tulaj, aki egy itt felejtett hippi és akinek elképzelhetetlen hosszú és érdekes bajusza van. Salvador Dalié semmi hozzá képest. Részben ő csapol, részben meg helyes fiatalemberek.

Na, de hogy az eltévedéshez is eljussak: csütörtökön a rövid hetet lezárandó, gondoltam munka után igazán megjutalmazhatom magam, és elmegyek a Šnekutisbe. Mert már rég voltam ott, meg mert szeretek ott lenni. Ettem is, és két különféle sört is ittam. Egyik jobb volt, mint a másik. Kissé a fejembe szállt, csak épp annyira, hogy ne ártson, de jól érezzem magam. Evés és ivás közben lejegyeztem új kollégáimról, amit eddig tudok róluk. Mit mondjak, elég groteszk figuráknak láttatom őket. Ezt teszi az emberrel, ha iszik. Majd még biztos felhasználom itt is a jegyzeteket.

Jóllakva és kellemesen szédelgő fejjel léptem ki a kocsmából és elindultam hazafelé. Kábé annyira bonyolult onnan a lakásomig eljutni, mint mondjuk a Deák tértől az Erzsébet hídig. Menni kell egyenesen és a megfelelő helyen megfelelő irányba fordulni, és kész. De nekem sikerült eltévednem. Mert úgy döntöttem, lerövidítem az utat és nem a menj egyenesen, aztán kanyarodj be és menj egyenesen utat követtem, hanem bementem a kis utcácskákba. Na most, ahogy mondtam már, itt minden utcában három templom van. Így aztán az, hogy újra és újra látok egy templomot hol a jobb kezem, hol a bal kezem felől, teljesen normális érzés volt. Annak már gyanúsnak kellett volna lennie, hogy folyton olyan terecskéken mentem át, melynek fái színes szalagokkal voltak díszítve. De gondoltam, miért ne, nem ismerhetem még a helyi szokásokat. Amikor azonban ugyanaz kivilágított tökfej vigyorgott rám harmadszor is, tán megéreztem a gúnyt rajta, végre megértettem, hogy körbe-körbe járok. És követem a saját nyomaimat. Még jó, hogy nem volt ott egy menyét, aki magával hozta a menyét! Rájöttem, hogy belekavarodtam a város labirintusába.

Mivel a fejem még mindig kellemesen zsongott (csak a hátamon lévő hátizsák a hétvégi bevásárlással vált egyre nehezebbé) röhögtem magamon. Hogy ilyen nincs. És némi elszánt gondolkodás után elindultam egy irányba, hogy az már biztosan jó lesz. És valóban, nemsokára kiértem arra az utcára, amin eredetileg egyenesen el kellett volna indulnom. Alig fél kilométerre távolodtam el a kocsmától – az ellenkező irányban, mint amerre a lakásom van. És akkor már nagyon röhögtem magamon. Ráadásul az eső is szemerkélni kezdett, én meg rájöttem, milyen jó, hogy nem a magas sarkú csizmámban vagyok. Mivel most kb. egy órányi gyaloglásra vagyok a lakásomtól. És akkor elképesztő összeszedettségről tettem tanúbizonyságot, ugyanis rájöttem, hogy ott állok annak a trolinak a megállójában, ami az utcám sarkán tesz le. Persze ha jó irányba szállok fel. De ennek megállapítása már gyerekjáték volt. És valóban, tíz perc múlva otthon voltam. Fél 9 volt. Percek múlva már ágyban voltam és reggel 9-ig aludtam. Szóval, ha erre jártok, a Šnekutis söreit ki ne hagyjátok!   

- Meglepő, hogy milyen sokan beszélnek itt oroszul. Mármint nem úgy, hogy tudnak oroszul beszélni, hanem rendeltetésszerűen használják. Úton-útfélen orosz szót hall az ember fiataltól és időstől egyaránt. Ha a boltban nem érti az eladó, hogy mit akarok, bátran lehet neki oroszul mondani. Mosollyal nyugtázza, hogy az utazó ilyet is tud. Ahogy Tomas Venclova (akiről még sok szó lesz) írja, a litvánok - szemben a másik két balti köztársaság népével - nem tagadták meg az orosz nyelv elsajátítását. Viszont nem is "oroszosodtak el". Talán mert ebben a városban mióta csak létezik, folyton multikulturális élet folyt, számos nép és nyelv keveredett.

- Meglepő, hogy a fiatalok viszont mind tudnak angolul. Legyenek kávézóban kiszolgálók, a sportboltban eladók vagy átlagosan kinéző fiúk egy kocsmában. És szívesen beszédbe elegyednek az emberrel.

 Meglepő, hogy milyen sok itt a templom. Az útikönyv szerint az Óvárosban 26  van, de én néha százhuszonhatnak érzem. Meglepően sokan járnak is templomba. A reggeli misére hétköznap is özönlenek az emberek. Nagyon sokan látható jelét adják a vallásosságnak. Gyerekkoromban láttam utoljára, akkor is inkább idősektől, hogy a templom előtt automatikusan keresztet vetettek. Ezt itt most sokaktól és sokszor látom. Mások beugranak a templomba, térdet hajtanak, keresztet vetnek és mennek tovább. a minap két tíz év körüli gyereket láttam csak úgy üldögélni az egyik templomban. Iskola után, vagy iskola helyett. De nem úgy tűntek mint akik valami külső elvárásnak akarnak megfelelni ezzel.

- Meglepő, hogy mennyi itt a park, a fa, a zöldterület. Nem csak abban a városrészben, ahol lakom, és amiről szintén írok majd, hanem mindenütt. És folyamatosan gyűjtik a hullott avart nagy zsákokba és viszik - remélem komposztálni, de ha fűtenek vele az sem baj.

- Meglepő, hogy mennyire türelmesen vezetnek. A csúcsforgalomban a fő sugárúton valaki megelégeli a cammogást, simán  megfordul egy y-kanyarral. Bizonyos kereszteződésekben minden irányból minden irányba lehet menni, ráadásul a gyalogosok is ott mászkálnak. Lámpa nincs, valahogy megoldódik a helyzet mégis. Nem nagyon dudálnak, na jó, ha valaki már tíz perce ott vár és szerencsétlenkedik a bekanyarodással, akkor talán.

- Litvánia Köztársasági elnöke nő: Dalia Grybauskaite. Ebben a félévben Litvánia tölti be az EU Tanácsának soros elnökségét. Meglepő, de igaziból csak annak az utazónak, aki olyan országból jön, amelyik a múltjában él, hogy az itteni emberek számon tartják ezt és büszkék rá.

Két hét  kultúrsokk, akklimatizáció, csodálkozás után tán el tudom kezdeni a blogot. Azt ígértem ugyanis magamnak és mindenki másnak, hogy az itteni élményeimről blogot írok, mert az majd milyen vicces lesz. Mármint az élményeim és ennek következtében a blog is. Reméljük, eljutunk a tréfásabb epizódokig is, de azért csak haladjuk sorjában. Az úgy volt, hogy megpályáztam, aztán meg is nyertem. Nagyon csodálkoztam, mert ritkán szoktam nyerni. Csak amikor pályázom, de az viszonylag ritkán van. Azt gondoltam egyrészről, hogy kissé öreg vagyok én már ahhoz, hogy a világ egy másik pontján próbáljak új életet kezdeni. Másrészről meg arra is gondoltam, hogy mikor, ha most nem. A vonzás és a taszítás kettőséből a taszítás volt az erősebb. Az ugyanis, hogy valahová nagyon el kellene szaladni, lehetőleg minél távolabb innen. Vagyis most más onnan - otthonról. Szarul éreztem magam, na. De amikor a távinterjún megkérdezték tőlem, hogy miért pályáztam meg az állást, okosan nem azt mondtam, hogy szeretnék valahol máshol lenni és nem Magyarországon. Így aztán egyszer csak elindultam szerencsét próbálni, ahogy a mesékben szokás, úgy is mint a szegény ember legkisebb leánya.  Mert kedves olvasó itt nemi esélyegyenlőségről van szó, szóval feminizmusról, hogy a "csúnya szót" is leírjam. Eddig csak magamtól, magamnak voltam feminista, most meg már ezért fizetnek. Szóval, sok okból is lehet utálni. De ha mégis érdekel, hogy milyen világba csöppentem, olvass tovább!

Üdvözöllek hát ebből az izgalmas, szép, szomorú, végtelenül ismerős és egyúttal idegen városból, Vilniusból